A tanító úrral is találkoztam, katonaruhában, csizmásan (magyar katonatiszt volt). Háborús előkészületek folytak akkor, minket is hamar elértek a harcok. Nagyon nehezen vészeltük át ezt az időt a rokonokkal s a szomszédokkal...
Még azelőtt történt, hogy édesanyámmal nem tudtunk elbánni egy rajjal. Egy mézkörtefa van a házunkkal szemben, annak a legfelső ágára telepedett a kirajzott méhcsalád. Zúgtak, örvénylettek a fejünk felett. A szomszédságban senki sem méhészkedett, nem volt, aki segítsen. Édesanyám Béni tanítóhoz küldött, akit a mezőn találtam, kaszált a Szilosban. Gondolom, az egyház birtoka lehetett, a mindenkori kántor része. Elmondtam, amit kellett, a rend alá tette a kaszát, és már mentünk is a Bagolyliknál hazafelé. A rajt hamar levette...
A háború után minden vasárnap délután dalárdába jártunk. A kántori lak nagy szobájában énekeltünk a tanító úr vezényletével. Ott volt a falu fiatalsága. Mentünk a neki kijáró tisztelettel, a tőlünk megkövetelt fegyelemmel, boldogan. Egy alkalommal késett a tanító úr. Valaki megindult ki az ajtón, utána elmentünk mind, ki merre ért. Következő vasárnap meg kellett mondanunk egyenként, hogy hol jártunk... Akkoriban nem volt elég tanító, hívták a fiatalokat diploma nélkül is. Többen jelentkeztünk a tanító úrnál, aki egy rövid tanfolyamon felkészített minket. Utána Udvarhelyen vizsgáztunk... Én aztán Középajtán éltem le az életemet, és nemrég olvastam a Háromszékben, hogy valaki Magyarországról kereste a Józsa Beniám családját. Leírta, hogy Bibarcfalván teljesített szolgálatot, amikor a zsidókat összegyűjtötték. Ő kísérte Szentgyörgyre a tanítóné asszonyt, de velük ment a tanító úr is a fiacskájával. Nagyon feszült lehetett a hangulat. A gyermek megkérdezte: „Mikor jön haza, édesanyám?” „A jó Isten tudja” – felelte a szenvedő ember, de másnap a csendőr visszament, s hazahozta a tanítóné asszonyt... Igen, bármi is történjék, mindig van igaz ember a világon.
A tanító úr  végső nyughelye a katonai sírok mellett az első sírkő alatt van. Csak az ő neve áll rajta...

A malom lakói
A Szabó-kertben levő földünk határos a malomkerttel, ezért ismerős nekem a hely, bár tulajdonképpen nem sokat jártam a malomban. A molnár magas, tornácos házában Ganc úr lakott feleségével, akit Ducókának hívott férje. Szép, fiatal zsidó család volt. Szeretett az úriasszony, olykor behívott magukhoz. A nagy tükör előtti szép kölnis üvegek, apró figurák megmaradtak az emlékezetemben. Egy fiatal leány – az alkalmazott lehetett – délutánonként kiült a tornácra székely ruhában, és tangóharmonikán játszott, igen szépen. A kertben fél méter széles, nagyon sekély vizű patak folyt, abban szökdösött egy kicsi malomkerék (szöktető). Nem tudtam betelni vele, úgy szerettem.
Szabó Vilmosnak két ügyes fia volt, a molnárlegények. Szekérrel járták a falut, szólott a csengő a lovakon, s a mindig jókedvű legények nagyon beletaláltak az akkori világba. Gyuri és Domi a padlásról is lehozták az őrölnivalót a lajtorján. A gabonát szép, csíkos, háziszőttes zsákban tartották, amibe öt véka fért. Bátyám az első osztályosok vizsgáján szavalta, hogy „egy véka búzát vitt anyám a malomba”. Hát a miénket a molnárszekér vitte...
Gyuri sokat huncutkodott, velem, hatévessel is tréfálkozott. Minden bálban elhúzták a nótáját, a fiatalok énekeltek, ő pedig végigtáncolta jó kedvvel az éjszakát... Szabó Katit vette később feleségül, aki Csíkszeredába járt iskolába. Három leánykájuk közül Lenkét magam is sokat hordoztam az ölemben  vasárnap délutánokon a malom udvarán... Gyuri és Kati a baróti „bázánál” is dolgozott, ahol a gabonát begyűjtötték a kollektívekből. Egyik unokájuk a miklósvári plébános úr, aki letagadhatatlanul hasonlít az egykori, mindig lisztes, magas bibarcfalvi molnárlegényhez...
SZABÓ ZSUZSANNA, Középajta