Végre egy hang – Simó Erzsébeté a Háromszékben (Lehet-e változtatni módosítás nélkül?) –, amely a csalódás nyomán támadt elkeseredést és a béketűrés végét láttatja. Jómagam nem a felpaprikázott lázongásról vagyok ismert, sokkal inkább a béketűrésről, ám az, ami az alkotmánybíróság „pártatlan” ülésén történt, már nálam is az utolsó csepp a pohárban.
És csatlakoznom kell Simó Erzsébet véleményéhez: „élni a közösség által sugallt, radikálisabb eszközökkel”. Igen, mert nem hagyott a mindenkori hatalom más járható utat. A „szövegező testület” meghagyta azt az RMDSZ által követelt minimumot (és máris ünnepeltünk, szívszorító várakozással), tudva, hogy az alkotmánybíróság elveti valamennyit. Hogy aztán sajnálkozhassanak: mi egyetértettünk, de lám, az alkotmánybíróság nem. Aljas, alattomos játék a romániai magyarsággal!
A marosvásárhelyi „tilalom” is ennek a visszaszorító hatalmi játéknak a része. A prefektusok és a „civil szervezetek” összehangolt és hosszú távú stratégiáját látjuk következetesen megvalósulni. El kell tehát döntenünk, és minél hamarabb, hogy akarunk-e élni a polgári engedetlenség radikális eszközeivel (forgalom megbénítása, általános sztrájk, nemzetközi fórumok folyamatos figyelemfelkeltése arra, ami történik velünk), vagy belenyugszunk terünk állandó beszűkülésébe és az elfárasztó, „kis adagokban” porciózott magyarságellenes taktikázásba a hatalom helyi és országos képviselete részéről. Vegyük már tudomásul, hogy nincs olyan román szövetség, amely hathatós támogatónk lehetne. Az erdélyi román magyarbarát ellenzék, bár elvben elismeri jogainkat, de gyenge, kevés számú és bátortalan. Hangjuk alig hallatszik, félnek a populista gyűlölködők kiközösítő vádjaitól.
A radikális eszközök csak akkor lesznek hatásosak, ha a velük járó kockázatot mindenki vállalja, és a győzelemig visszük. Másképp neki sem kell fognunk, mert egy újabb menekülési hullám következik, mint Marosvásárhelyen ama március 19. után.
