„Bp., 1942. VI. 15. Kedveseink! Először is értesítelek arról, hogy az általatok kért írógépet megvásároltuk, és a mai napon már postára is tettük. Gondolom, hogy a gép megfelel a követelményeknek, és eredményesen tudjátok majd használni mind hivatalos, mind magáncélokra.
Itt is sokan vásárolnak írógépet, főként tisztviselők, tanárok stb., amelyek igen sokat könnyítenek munkájukon a mindennapi életben. Az írógép márkája Diplomat, száma 3/291550 és ára 488 pengő. Így a küldött 500 pengőből jutott a postaköltségre is. Ha megkaptátok az írógépet, írjatok rögtön, hogy nyugodt legyek sorsát illetően. Máskülönben jól vagyunk. A szabadság ideje alatt részletesebben fogunk írni. Szeretettel gondolva rátok csókolunk, Emma és Tibor”
Szeretném, ha élne drága jó, egyetlen anyai nagybácsim, aki nagyon hamar teljesítette apám kérését írógép-ügyben, s akire keresztneve emlékezteti alulírottat. Így csak jelképesen üzenhetek vaskereskedésben dolgozó rokonomnak. Valahogy ekképpen képzeltem válaszlevelemet:
...Az Ön által vásárolt és a kicsi magyar világban elküldött Diplomat írógépnek nagy hasznát vette szülőfalumban állami tanító, iskolaigazgató édesapám. Eleinte, sajnos, csak két évig, mert ’44 tavaszán nyilasbehívót kapott. Ausztriában fogságba esett, s csak ’47 őszén engedték haza a Szovjetunióból. Akkor már a kommunisták voltak hatalmon, nem volt szabad használni, s ha bejelenti, azonnal elkobozták volna. T. M. tanító barátja is ezért ült börtönben a negyvenes esztendők végén. Kis elemista koromban csodálkoztam is azon, hogy miért tartja salopétafelsőbe csomagolva a ruhásszekrényünkben édesapám. Emígy „bujdokolt” a drága műszer 1964 nyaráig; amikor, mint a romániai politikai raboknak, az addig be nem jelentett írógépeknek is megbocsátottak. De csak úgy szabadott használni, ha bejelentettük a milícián, és minden év decemberében ellenőrizték, valamilyen betűt vagy írásjelet nem cseréltünk-e ki rajta. Apám nyugdíjas korában nemcsak magánlevelezésre, de megrögzött társadalmi munkásként is befogta, sajtólevelezéskor is sokat kopogtatta. Halálakor fogalmazott testamentumában rám hagyatékozta; immár több mint negyedszázada, romániai magyar napi és hetilapok külmunkatársaként használom a velem majdnem egyidős, kilenc hónapos koromban hozzánk került, hűséges, velem is jóban-rosszban kitartó segítőtársat. Szerettem vele dolgozni. Magyarul írta rajta „margó”, „zár”, „váltó”, hosszú és rövid magánhangzók, ékezetek és egyéb írásjelek könnyítették szabadidős, kedvtelésből végzett munkámat. S bár még munkaképes volna, eljött az ő nyugdíjazásának ideje is. Nem hibás, amiért nem tud lépést tartani a rohamosan fejlődő technika követelményeivel. Ezért is segítem fájó szívvel-lélekkel budapesti repatriálásában, a magyar fővárosba, ahonnan az Udvarhely vármegyei nagyközségbe, Oroszhegyre postázták 1942 júniusában. „Küldetését” becsülettel teljesítette, nem hozott szégyent a magyar műszergyártásra a háború nehéz éveiben sem!
