A székelyek eredetéről és megtelepedéséről

2008. február 9., szombat, Múltidéző
A román haderő betörése Erdélybe és az erdélyi magyarság

1916. augusztus 27-én a román koronatanács — Ferdinánd király és a miniszterek jelenlétében — az azonnali hadba lépés mellett döntött. A román hadsereg már aznap este állást foglalt Predeálnál. 28-án reggel, amikor Bécsben a hadüzenetet Burián István, a király személye körüli miniszter kézhez vette, a román haderő általános támadásba lendült a Kárpátok szorosaiban.

A hadsereg 235 000 főből állt, s 600 ágyút vonultatott fel. A határokat kis létszámú magyar fegyveres erő védte; a túlerő pedig nyolcszoros volt. Amikor Románia az antant oldalán belépett a háborúba, a 82. székely gyalogezredet Erdélybe rendelték.

A határ menti területek magyar polgári lakossága gyalog, szekéren, vonaton pánikszerű menekülésbe kezdett. Az otthon maradottaktól állatot, élelmet rekviráltak, s nem egy helységben visszaélésekre is sor került a román katonák részéről (például Gelencén, Sóváradon, Szárhegyen és Szovátán). A román haderő különösen azokban a helységekben alkalmazott — emberéletet követelő — erőszakot, ahol ellenállást tanúsítottak, vagy ahol vonakodtak anyagi javaikat átadni, közreműködni a megszállókkal. Hivatalos, de korántsem teljes adatok szerint több mint 300 000 polgári lakos menekült el otthonából; a menekülők tömege eleinte teljes bizonytalanságban áradt Nyugat felé, s aztán később állami és polgári szervezetek próbáltak rendet teremteni a káoszban. Először Kolozsvárt létesült szervezet, majd Budapesten az Erdélyi Menekültek Segítő Bizottsága végzett a helyzethez mérten érdemleges munkát. A kormány segélyeket utalt ki, de azokat nehéz volt eljuttatni a helyüket állandóan változtató rászorulóknak.

Nagyváradon 400 lakást és 3 iskolát jelöltek ki az erdélyi menekültek számára. Aradon és máshol is iskolákban helyezték el a menekülteket, akiket a magyar lakosság mindenfelé segített, és szolidaritásának számos jelét adta. A több százezer ember szenvedése azonban így is mérhetetlenül nagy volt. A háború borzalmait Erdély most már közvetlenül érezte.

A román betörés — ahogy akkor a magyar közvélemény emlegette — válságot idézett elő a magyar kormányban és a politikai életben. Tiszát azzal vádolta az ellenzék, hogy elhanyagolta Erdély védelmét, s követelni kezdték távozását. Károlyi Mihály, az ellenzék egyre nagyobb hangú vezére a képviselőház szeptember 5-i ülésén azt is felvetette, hogy a magyar csapatokat vonják vissza az összes frontról, és vezényeljék Erdély védelmére. Ezt kérték az erdélyi katonák is. Az átirányításra csak kisebb mértékben került sor, de így is jelentős haderő érkezett az erdélyi frontra. Emellett Tisza minden erejét latba vetve követelte az osztrák—magyar hadvezetéstől Erdély visszafoglalását, és figyelmeztette Németországot a korábbi, Romániával kapcsolatos ígéretére.

Az eredmény ezúttal nem maradt el. Falkenhayn német altábornagy megbízatást kapott a román támadás visszaverésére. Szeptember 17-én érkezett Dévára, a 9. hadsereg főhadiszállására. S parancsára 26-án az egyesített osztrák—magyar és német haderő Nagyszebennél ellentámadást indított. Ennek hatására 29-én a román haderő menekülésbe kezdett, röviddel azután a Zsil völgyét volt kénytelen feladni. Október 2-án Brassó irányába indult meg a támadás, a német—magyar—osztrák haderő visszavette Fogarast, majd 8-án Brassót. Október első két hetében kiszorították a román alakulatokat a Székelyföldről is. A harcokban többször kitüntette magát a 82. székely honvéd gyalogezred. A románok nagyszámú túszt vittek magukkal, akik közül sokan elpusztultak.

Falkenhayn csapatai Erdély teljes visszafoglalása után pihenőt tartottak, majd újabb támadásba lendültek, s december 6-án elfoglalták Bukarestet. A román kormány elmenekült, majd különbékét kötött a központi hatalmakkal. A Románia elleni háború sikeres befejezése átmenetileg megerősítette Ausztria—Magyarország és Németország helyzetét, de 1917—1918-ban olyan események következtek be, amelyek a katonai vereséget elkerülhetetlenné tették. A kimerülés jeleit érezte IV. Károly is, aki Ferenc József 1916. november 21-én bekövetkezett halála után foglalta el Ausztria—Magyarország trónját, béketárgyalásokba kezdett. A békét milliós tömeg kezdte követelni itthon, s ez a hangulat a lövészárkokba is behatolt.

1918 októberében nemzeti tanácsok alakultak, s a hónap végén Károlyi Mihály koalíciós kormányt alakított Budapesten; november 1-jén Linder Béla hadügyminiszter elrendelte, hogy a magyar csapatok tegyék le a fegyvert, s ezzel Magyarország katonailag összeomlott. Csak napok kérdése volt, hogy a román hadsereg újra elinduljon Erdélybe; a határok védtelenek voltak.

Amikor közismertté vált, hogy a belgrádi fegyverszüneti tárgyalásokon született megállapodás értelmében a román hadseregnek lehetősége nyílt a Marosig előnyomulni, megszületett az önálló Székely Köztársaság terve. Eszerint a Székelyföld önálló kis államot alkotott volna úgy, hogy mégis néhány vonatkozásban Magyarországhoz tartozzék. Azok, akik az önálló Székely Köztársaság gondolatát felvetették, a Wilson elnök által meghirdetett népek önrendelkezési elvére hivatkoztak. A terv megvalósítására azonban nem volt elegendő idő.

Ahhoz, hogy a magyar állam összeomlásával kialakult helyzetben valamilyen megoldás szülessen, székely nagygyűlést hívtak össze Marosvásárhelyre. Itt a polgárok, katonák és általában a székely küldöttek kiálltak a köztársasági gondolat mellett, de a kolozsvári Magyar Nemzeti Tanács és a budapesti kormány küldötte ellene foglalt állást, mert a Székely Köztársaság kikiáltását korainak és időszerűtlennek ítélték. Attól tartottak, hogy ez akadályozhatja a békés rendezést, amelyben még mindig naivul hittek.

Időközben Budapesten is Székely Nemzeti Tanács alakult, amelyben nevezetes személyiségek vettek részt: Jancsó Benedek, Sebess Dénes, Ugron Gábor, Urmánczy Nándor. Ők segítették Lukács Béla nyugalmazott altábornagyot, hogy a Kolozsvári Hadosztály együtt maradt törzséből megalakítsa a Székely hadosztályt. A Székely hadosztály jelentős erősítést kapott a Kratochwill Károly ezredes parancsoksága alatt Erdélyben szerveződött székely alakulatok csatlakozása által, s ezzel mintegy 400 tiszt és körülbelül 4000 főnyi legénység alkotta azt az alakulatot, amely több ütközetet vállalt, s nem egyet sikerrel megvívott azért, hogy feltartóztassa az előnyomuló román csapatokat, de ehhez nem volt elég sem a száma, sem a felszerelése. A Székely hadosztály helyzetét nehezítette az is, hogy a Tanácsköztársaság alakulatai is ellene fordultak. Így két tűz közé kerülve 1919. április 26-án letette a fegyvert a megszállók előtt. A tiszteket és a katonák egy részét a román parancsnokság Brassóba szállíttatta, ahol egy időre internálták őket.

Ekkorra már a Székelyföldet, sőt, Erdélyt is megszállta a román hadsereg, amivel kezdetét vette a hatalomváltozás. Ezt az 1919. január 18-án Párizsban összeült békekonferencia véglegesítette.

Következtetések

A funkcionalitást vállaló történettudomány abból indul ki, hogy a mindenkori jelen megértése érdekében mozgósítani kell az egész múltat, a történelmet. Bár nem akar az élet tanítómestere lenni, olyan értelemben, mint elődei, ez a történetkutatói irányzat meggyőződéssel vallja, hogy az a nemzedék, amely ismeri a múltját, jobban kiismeri magát a folyton s egyre gyorsabban változó jelen időben.

Ez az axióma, úgy vélem, fokozottan érvényes a ma élő magyar és székelymagyar nemzedékekre is. Sőt, az utóbbira talán még érvényesebb, mert a történelme mindig is sajátos, sok tekintetben egyedi, szuverén realitás volt. Olyan, amelyhez adekvát mentalitás s magatartásforma, sajátos életmód kapcsolódott, amelynek a tudati maradványait bizonyosan ott hordozzuk gondolkodásunk mélyén.

Arra a kérdésre kerestük a választ, hogy kitapinthatók-e azok a történetformáló tényezők, amelyek a székelységet annyi századon át segítették a megmaradásban a saját szállásterületén, olyan történelmi körülmények között, amelyek miatt a vármegyéket lakó magyarság folyamatosan zsugorodott, s mára nagyrészt a közismert szórványhelyzetbe került. S továbbmenve, kitapintható-e az, hogy a székely történelem alakításában milyen szerepe volt a sajátos társadalomszerkezetnek.

Abból indultunk ki, hogy a székelység mint katonanép tűnt fel a történelmünkben.

Megállapítottuk, hogy a katonai funkció a székely történelem értelmező kulcsa, mert ezáltal őrizhette meg — hosszú időn át — archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához, s a katonai szolgálat milyensége alakította ki még a nemzetségi társadalom keretében sajátos rendi tagozódását. A 14. szá­zadban már elkülönült a három katonai rend: a főemberek, lovasok és gyalogosok rendje. Aztán a 16. század közepéig egymás mellett élt — ugyanazon közösségekben — az eredeti társadalmi s vagyoni egyenlőség fenntartásáért küzdő archaikus közösségben a rendekké szerveződött katonai társadalom, miközben egyre erőteljesebb védekezésre kényszerült a feudalizmus terjeszkedési törekvéseivel szemben. Ugyanis a székelységből kiemelkedő vezető réteg körében a katonai s polgári főtisztségek viselése örökletessé vált; ez a szűk réteg olyan hatalomhoz jutott, hogy a vármegyékben már rég kialakult feudális berendezkedések mintájára megkísérelhette a szabad harcos réteg leszakadozó családjait saját birtokukon ,,földönlakókká", jobbágyokká tenni. És ez a törekvés nem volt teljesen eredménytelen.

A 15. században azonban a szabad rendek erélyesen felléptek saját uralkodó rendjük hatalmának fékezése érdekében, s mivel a központi államhatalomnak az volt az érdeke, hogy a szabad harcosok társadalmát vegye védelmébe, a székely szabadok a magyar királyokban szövetségesekre leltek. A legismertebb momentuma ennek a jelenségnek Mátyás király 1473-ban kiadott intézkedése, amelynek alapján rögzítették a székely társadalom eredeti tagolódását, s azon (ti. tagolódáson) a főemberek felsőbb engedelem nélkül változtatásokat nem hajthattak végre. S amikor a hatalmaskodások mégsem szűntek meg teljesen, a székely közösség egymásután négy felkelésben (1492, 1498, 1511, 1519) tört rá a közszabadságot veszélyeztetőkre, lerombolta házaikat, s elpusztította, vagy jobb esetben csak elűzte azokat, akiket vétkeseknek tartott. Az ősi székely jog nemcsak megengedhetőnek tartotta ezt az eljárást, hanem elő is írta azt.

Meggyőződésünk, hogy a nemzetségi társadalom hosszú idejű fennmaradása, a székely társadalomalakulás, a már említett katonai jellegű rendiség, amely az archaikus társadalom számos vonását megőrizte, a legszorosabban kötődött össze a székelység katonai szerepével: a határőrizettel s a székely hadra kiszabott feladatokkal a magyar királyság, majd fejedelemség hadrendjében. A katonai szolgálat által a szabad székelységet kollektív nemesi státus illette meg, aminek mélységesen tudatában is volt.

Az erőteljes székely ,,Mi" tudat történelmileg alakult ki, s szerepe volt a székely közösség kohéziójának fenntartásában, s megléte ma is megfigyelhető mint a magyarságtudat sajátosságot jelző ,,többlete". (...)

Elsősorban az a kérdés vár megválaszolásra, hogy a sajátos történelmi hagyományrendszer és mentalitás milyen hatással volt a székelységre, segítette, avagy gátolta boldogulását a számára annyira szokatlan kapitalista viszonyok között.

Tény, hogy a társadalomban egységesülési s újfajta megosztódási folyamatok párhuzamos jelenlétére figyelhetünk fel. Néhány évtized leforgása alatt összeolvadt a régi szegény nemesi rend, a szabad földművelő lófői gyalogos rend és a jobbágyság gyalogos rétege. Ebből egy családi gazdálkodást folytató szabad közbirtokos társadalmi kategória képződött, amely még az 1918—1920-as impériumváltás nyomorúságait is képes volt átvészelni, s életképességét megtartotta egészen az 1960-as évekig, az erőszakos kollektivizálásig. Életképességéhez kétségkívül hozzájárult a székely örökség jellegű, magántulajdonra épülő, de a közbirtokra is támaszkodó családi gazdálkodási mód hatalmas tapasztalati öröksége.

Vége

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Hol tervez nyaralni idén?









eredmények
szavazatok száma 1234
szavazógép
2008-02-09: Magazin - x:

A társadalom padlásterében

Vári Zsolt festőművész egyik alkotása. Neki ,,szerencséje" volt, intézetben nevelkedett, tanára felfigyelt tehetségére, majd olyan személyiségek irányítgatták a pályán, mint Sík Ferenc rendező és Hubay Miklós drámaíró...
Magyarországon a romák művészeti tárlatot kapnak ölelés helyett címmel közölt cikket a The New York Times, amely a roma kisebbség elszigetelt, megtűrt helyzetéről, a cigány felzárkóztatás eredménytelenségéről írt.
2008-02-09: Élő múlt - x:

Földes György: A nyílt román–magyar konfliktus Aradon

A gödör mélye felé
A szerző jelenlétében mutatták be Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban Földes György: Magyarország, Románia és a nemzetiségi kérdés, 1956―1989 című, vaskos monográfiáját. A nagy alakú könyv 562 oldalon a hozzáférhető források mozgósításával behatóan és tárgyilagosan elemzi a két ország viszonyát a nemzetiségi kérdés tükrében.