Mondhatni, minden lehetőséget felkínál nyelvünk a beszélő számára, hogy közlendőjét megfogalmazza, író s költő számára pedig a legfinomabb árnyalatok kifejezése is lehetséges magyar nyelven. Erről elmélkedett egy tanulmányvázlatában József Attila, kijelentvén, hogy „nyelvünk ízei gazdagon kiforrtak”.
Hogy mire is adhat lehetőséget a magyar nyelv, példával élt a költő, mielőtt levonta a következtetést, miszerint nyelvünk ősi és modern. Íme: „Nyelvünkkel megmintázhatjuk a kővágó motorok pergő zaját s az udvar sarkában gubbasztó maroknyi szalmaszemét alig-alig zizzenő rebbenését.”
Én magam mégis gondban lennék, ha azoknak a motoroknak a zaját kellene „megmintáznom”, amely éppen egy évvel ezelőtt, rügyfakadáskor, a természet újjáéledésekor töltötte be szülőfalumat, Kézdiszentléleket. Hadászati kifejezéssel élve azt mondhatnám, test test elleni kegyetlen és egyoldalú csata zajlott nagy erejű, feltüzelt és dübörgő új generációs munkagépek és a mozdulatlan és néma, szolgálatban elaggott, patak menti fűzfák és bokrok között. Hogy nem jól s hűséggel szolgáltak volna utóbbiak, vagy hogy csak eljárt volna fölöttük az idő? Ezek valamelyike miatt mondták volna ki fölöttük a végítéletet, amit nagyon gyorsan végre is hajtottak?
Pedig hát derekasan helytálltak, teljesítették, ami a dolguk, állhatatosságból példát adtak véleményem szerint. Rendkívüli helyzetekben, áradások idején tartották a „frontot”, fékezték az ár erejét, mederben tartották a patakot, melyet szegélyeztek, ott voltak mindig, ahol a part szakad, s legtöbb esetben megtartották azt. Máskor meg, az év nagy részében lombjuk ezernyi madárnak adott otthont, rejtette, óvta őket, víz mosta gyökérzetük kis barlangjai és útvesztői pedig a rákokat s halakat, továbbá árnyékukban pihenhetett, ki megfáradt vagy csak hűsölni akart, s létükből fakadóan bárkinek tiszta levegőt és gyönyörű látványt nyújtottak. Emellett a falubeliek számára még felmenőiket is idézték, mindazokat, akik telepítették vagy gondozták őket, s örökül hagyták mai nemzedékeknek. Túléltek két világháborút, ilyen-olyan megszállásokat és dúlásokat, szovjet bombázást, impérium-, rendszer- és tulajdonosváltásokat, de napjaink globális és (európai) uniós diktátumai száz- és ezerszámra pusztították s pusztítják mindazt, mi él és zöldell a Kászon-patak folyása mentén. Kül- és belterületeken egyaránt.
Keserű humorral azt mondhatnám, drasztikus pataknevelés folyik uniós pénzből, mérnöki tervek szerinti irtása a Kászon-patak teljes élő világának. Pedig választhattak volna, úgymond, folyóvíz- és természetbarát mederszabályozást is! A zöld élő világ megőrzése helyett viszont itt az élettelen szürke kő és vas uralkodik...
Szilárd és szürke kő- s betonfalak közé szorítják patakunk vizét. Felszusszanhatnak az áradásoknak kitett falurészek lakói, mert medrét bizonyára soha nem hagyhatja el a rakoncátlan. Ugyanakkor lemondhat az itt lakó arról, hogy a jövőben akárhol megközelítheti kedves kanyargó vizét... Csak volt a falu pataka! Mától megközelíthetetlen és életveszélyes mesterséges falak választják el a falu apraját és nagyját attól, amit eddig alanyi jogon sajátjának érzett. Fürödtek, mostak, egykor kendert áztattak vizében, állatokat itattak s fürösztöttek benne. Horgásztak, rákásztak gyermekek és felnőttek. Közel engedett magához mindenkit. Nem tagadható, hogy vissza is éltek ezzel, szennyezték, főleg az utóbbi félszázadban, a mezőgazdaság nagy „forradalmainak”, a gépesítésnek és kemizálásnak „köszönhetően”.
Jóban és rosszban együtt élt a falu patakával a falusi ember, akire néha bizony igen nagy veszélyt hozott. Ilyenkor aztán ki-ki próbára tehette saját magát: milyen is embernek lenni a gáton? Saját magát, családját, szomszédját s ingóságait képes-e megvédeni, ha jön az ár?
Maholnap mindenfelé érzékennyé teszik a világot az emberi jogok tekintetében, annál kevésbé viszont az embernek a természet elleni tudatos, ártó akciói iránt. Holott az élő természet is védelmet kellene hogy élvezzen, mondhatni, jogok illetnék meg akár egy patak élővilágát is. Nem véletlenül tartják, hogy a víz nem egyszerűen az élet forrása, hanem maga az élet. Lehetnek ugyan látványos, sőt, minden fórumon s médiafelületen untig ismételt természetvédelmi cselekvési tervek s – nem tagadom – fontos megvalósítások is, de ahol a zöldet szürkére, az eleven életet pedig élettelen kőre s vasra váltják, ott helye van a figyelmeztető szónak: védd és becsüld az életet!
