A vaskövet a szentkeresztbányai kohóban dolgozták fel. A tartalékok az 1980-as években nagyrészt kimerültek, ezért a termeléssel felhagytak – olvastuk a diktatúra utolsó évtizedében a mindenkit megnyugtatni akaró indoklást.
Két szempontból is szomszédok vagyunk ezzel a vidékkel: azzá tesz a földrajzi közelség és a bányászsors. „A természetnek csaknem minden javával, elsősorban borvízforrásokkal gazdagon megáldott, mintegy négy-öt kilométernyi völgyet a vidék XIX. századi romantikus helytörténetírója, Jánosfalvi Sándor István egyenesen Hámor-völgynek nevezte el az ő idejében itt még működő vasverető műhelyekről, hámorokról, amelyekben a környéken kibányászott vaskövet dolgozták fel. A Kis-Homoród sebes vize azonban nemcsak vízi fűrészeket, vashámorokat működtetett abban az időben, ha­nem posztószövet vastagítását (préselését) végző posztóványolókat is” – írja legújabb könyvében a vidék kiváló ismerője, a lövétei Mihály János. Tőle tudjuk, de a helybeliek is emlékeznek, hogy 60–70 évvel ezelőtt még közel tíz ványoló dübörgött a völgyben – emiatt a közeli feredőket Dobogó-fürdőként emleget­ték. A gyártelep építését, ahol a kőből vasat olvasztottak, a Gyertyánffy család kezdte meg a XVII–XVIII. század fordulóján, s mint ilyen, ez volt a közelben fekvő és vaskohászatáról ismert Szentkeresztbánya elődje. Számos részvénytársaság és bányászati cég volt tulajdonosa ennek a bányarészlegnek, de ez már Lövéte ipartörténetének része, ugyanis a kitermelést 1984-ben leállították. „A munkaerő nagy részét a hargitafürdői kaolinbányához csoportosították át. A bányászok közül többen az erdővidéki szénbányákban folytatták tovább régi mesterségüket” – tesz pontot a több évszázados múltra visszatekintő lövétei vasbányászat történetének végére Mihály János, aki már csak annyit tehetett, hogy 2008-ban az Udvarhelyszék Kulturális Egyesü­letnél kiadta A lövétei vaskőbányászat rövid története című, hézagpótló tanulmányát.
A bányatelepen járva-kelve mindegyre a Háromszéken felhagyott szénbánya-kitermelések jutottak eszünkbe. Sok a sorsazonosság Lövétebánya és az erdővidéki szén- és vasbányászat kortárs történetében. Az csak egy példa, hogy Lövétebányát is úgy csatolták az utolsó hazai megyésítés alkalmával a ma Szent­egyházának nevezett városhoz, mint Köpecet vagy Köpecbánya-telepet, mert a várossá avan­zsált Barótnak el kellett érnie az urbánus rang által megkövetelt lakossági lélekszámot. Erdő­vidéken jóval a bodvaji és az erdőfülei vasolvasztást követően Székelyszáldoboson is limonitfejtő működött, sőt, vasolvasztó kohó is. Lövétebányán, miként itthon is, például a köpecbányai telepen, többnyire idős és nyugdíjas emberek, egykori bányamunkások élnek. Minden már a múlt, csak ipartörténet, s ha eltelik még néhány esztendő – mondták –, kiránduló- és feredőhely lesz, mert a felhagyott vaskőbányákból patakként folyik ki a szénsavas ásványvíz. A lövétei és az erdővidéki bányászok is jól tudják: bőven maradt még vaskő és szén is a földben, de a fejtési módszerek árával és az előre tervezett kitermelési ütemmel nem tudták felvenni a harcot, mert kevesebb tartalékkal rendelkező székelyföldi kincseket csak takarékos és aprólékos, lassúbb munkával lehet gazdaságosan kibányászni.
A kerek 30 esztendeje „leépült” egykori bányatelepen ugyancsak csendes az élet. A kisközösség római katolikus székely magyar, köztük néhány magyarul beszélő cigány család is él. A jelenről is mesélt idegenvezetőnk, idős Demeter Albert, egyike azoknak, akik még hisznek abban, hogy a lezárt vaskőbányákból kifolyó tetemes mennyiségű szénsavas borvíz megalapozza majdan a gyógyfürdőt.
– Van itt látnivaló is annak, aki ide fárad – részletezte. – A volt gyűlésterem egyik felében a katolikus kápolna, a másik felében a szentegyházi líceum iskolamúzeumot létesített. Azt mondják, akik jobban ismerik a helyzetet, hogy sehol Erdélyben nincs még egy olyan kápolna, amelyiknek Boldog Gizella lenne a védőszentje. Szépen szóló harangunk is van, Lázár Imre mérnök öntötte a bányászok védőasszonya, Szent Borbála tiszteletére. Az épület előtt áll az a kőfaragvány, amit mi bányászszobornak nevezünk.
Búcsúzáskor, a bányászemlékmű láttán, ismét a két vidéket – Háromszéket és Lövéte­bányát – összekötő láthatatlan szomszédi kapocs jutott eszünkbe: a lövétebányai emlékmű annak a Zavaczki Walter Levente szobrászművésznek az alkotása, aki Szent István királyunk kézdiszentléleki egész alakos klasszikus szobrát is megformálta.