Rögtön meg is fogalmaztuk a kérdést: ugye, még egyszer nem cseréli el?! Választ nem kaptunk, s ebből arra következtettünk, hogy tanult saját hibájából, s megtartja a széket. Gondoltuk, segítségére sietünk, s felhívjuk figyelmét néhány alapvető dologra: a sportigazgatói tisztségbe a közvélemény elvárása szerint hozzáértő, rátermett egyént helyezzen, olyant, akinek szívügye a megye sportélete, olyant, aki ismeri a megye sporthagyományait, s tisztában van az országos sportmozgalommal, a nemzetközivel is, így aztán fel tudja mérni a hazánkban menő sportágak helyzetét, helyét a sport világában, és e helyzetnek megfelelően irányítani tudja megyénk sportjait; van elképzelése, mer tervezni, kezdeményezni, cselekedni; olyant, aki nem vakon és süketen járja a megyét – ha egyáltalán járja –, aki tud kommunikálni a városok, a községek, a vállalatok, cégek, intézmények vezetőivel… Mintha megszívlelték volna megfogalmazott mondataink tartalmát, a még tisztségben lévő sportigazgató és emberei kezdték járni a megyét, hogy összegyűjtsék a megye rövid és hosszú távú sportstratégiájához szükséges elképzeléseket, véleményeket. A megyejárás nem talált nagy visszhangra, bármerre jártunk, mélyen hallgattak a sportigazgatóság embereinek látogatásáról. Nem véletlenül… Na, de az ötlet kellett a tudat mélyén meghúzódó sportstratégiához, s ekkor javasoltuk egy Periszkópban, próbálkozzanak a politikusok táborában, lapozzák fel bátran polgármesterünk választási ígéreteit tartalmazó kiadványát, abban találnak ötletet, például ilyent: ifjúsági és szabadidőközpontot hozunk létre az Olt mentén; a városi strandot élményfürdővé alakítjuk; műjégpályát építünk... Gondoltuk, az ötlet ötleteket szül. Nem szült. A sportstratégia kidolgozása zátonyra futott.
Léptek ekkor a pártok, és a maguk módján sportvezetői tisztségbe helyezték embereiket. Az RMDSZ például olyan sportigazgatót jelölt ki, aki nem felelt meg az előírásoknak. Mondanunk sem kell, beindult az egy helyben topogás, mondván, hogy sebaj, még néhány hónap, s emberünk teljesíti a feltételeket… Erre a „néhány hónapra” igazgató került, és van ma is, de sportstratégia nem született! Szomorú, de így igaz, megyénk sportja az olimpiai és klasszikus sportágakban mélyrepülésre váltott.
A mélyrepülés tart, s nem vesszük észre, hogy ifjaink egyre többen keresnek idegenben sportolási lehetőséget tehetségük kibontakoztatása, fejlődésük biztosítása érdekében. Lehet, túlzásnak tartják, de vegyük már észre: ifjúsági korosztályú sportolóink csoportja zsugorodóban. És szinte minden sportágban. Sajnos... Az nem sportdicsőség, hogy drága vendégjátékosokkal, sportolókkal kispadra szorítjuk saját ifjainkat! Nem csoda tehát, ha elhagyják gyerekkorukban szőtt álmuk városát.
Tudjuk, ismerjük, néhány ifjúsági egyesület megtette első lépéseit e zsugorodás megállítására, „labdarúgó-akadémiánk” működik már, sőt, „kézilabda-akadémiára” is készült tervezet (ott pihen egy fiókban)… Ez mind szép és mind jó, de az a nagy baj, hogy ezen kezdeményezések mindenike nélkülözi a szükséges anyagi feltételeket – pályákat, termeket, a kellő pénzösszegről ne is beszéljünk… Tetszik vagy sem, de el kell mondanunk, hogy Sepsiszentgyörgy az ország azon kevés városa közé tartozik, amely ebben a pillanatban nem rendelkezik saját stadionnal (a Szemerja negyedi a sportminisztériumé, az Electro-stadion a gyáré, a Csíki negyedi már felszámolódott), korszerű sportcsarnokkal! Sportbázis nélkül pedig…
El kell gondolkodniuk a politikusoknak azon, hogy ez a helyzet, melyet teremtettek, nem kedvez a sportéletnek. Eddigi stratégiájukon változtatniuk kell, és sürgősen.(nagymohai)