A nemzeti ünnepre készülő kis ország, Uruguay nagy lelkesedéssel fogott az előkészületekhez. Rekordidő alatt – nyolc hónap – megépítette a 120 000 férőhelyes El Estadio Centenario Stadiont, elküldte a meghívókat, mindent elkövetett – vállalta a ráfizetést, kötelezte magát, hogy az esetleges nyereségből a résztvevőknek is juttat –, hogy minél népesebb mezőny jöjjön össze.
A rendkívüli igyekezet nem sok sikert eredményezett. Főleg az európaiak tüntettek távolmaradásukkal. Azokban az országokban, ahol a profizmus uralta a labdarúgást, ott a klubok, ahol az amatörizmus, ott a munkaadók akadályozták meg a válogatottak két hónapos távollétét... A nevezési határidő utolsó napjáig egyetlen hivatalos levél sem érkezett Európából. 1930. június 21-én, amikor Villefranche-ból elindult az olasz Conte Verde óceánjáró, csak a francia, a román, a belga és a jugoszláv válogatott tartózkodott a fedélzetén.
A legnagyobb meglepetést Anglia visszalépése keltette, és joggal döbbentek meg azon, hogy a futball őshazájának képviselői nem vesznek részt a világbajnokságon. Na de hát nem ez az angolok első távolmaradása. Emlékezzünk csak vissza a FIFA első próbálkozására, akkor az angol labdarúgás negyvenéves múltjára hivatkoztak, s lebecsültek minden nemzeti tizenegyet. Így őrködtek szabadalmuk, a labdarúgás jövője fölött. Az angolok példáját követte a sziget többi szövetsége, sőt, az uruguayiakkal „rokon” spanyolok, portugálok, az akkor már tekintélyes erőt képviselő közép-európaiak, az olaszok, az osztrákok, a csehszlovákok és a magyarok, akiknek legjobb klubcsapatuk, a Ferencváros egy évvel korábban éppen Montevideóban győzte le 3–2-re a kétszeres olimpiai bajnok Uruguay válogatottját.
Ilyen körülmények között az első világbajnokság nem lehetett a legjobbak erőpróbája, hiszen csak Dél-Amerika jelent meg teljes képviseletben. A sok huzavona idegtépő perceit átélt rendezők méltó fogadtatásban részesítették a Conte Verde fedélzetén érkező európaiakat s a Rimet Kupát, a 30 cm magas serleget, melyet a francia Abel Lafleur készített 1800 gramm 18 karátos aranyból, akkori értéke 50 000 francia frank volt. A 11 órás késéssel befutott hajót óriási tömeg fogadta virágesővel, pedig a parton a pampák híres és rettegett hideg szele süvített.
Összejött tehát a 13 tagú mezőny, és most már csak a csoportbeosztás volt hátra. Az akkoriban nem jelentett akkora eseményt, mint ma. Különösebb felhajtás nélkül, csendesen zajlott le július 7-én. A mezőnyt négy csoportba osztották:
A-csoport: Argentína, Chile, Franciaország, Mexikó
B-csoport: Peru, Románia, Uruguay
C-csoport: Bolívia, Brazília, Jugoszlávia
D-csoport: Belgium, Egyesült Államok, Paraguay.
A küzdelemsorozat július 13-án kezdődött a világbajnokságok történetének első mérkőzésével: Franciaország–Mexikó 4–1 (3–0). Még aznap megszületett az első meglepetés: Egyesült Államok–Belgium 3–0 (2–0), és másnap mindjárt a második: Jugoszlávia–Brazília 2–1 (2–0), na meg a harmadik, mely egyben a világbajnokságok első román győzelmét is jelentette:
Románia–Peru 3–1 (1–0).
Montevideo, július 14. Játékvezető: A. Warken. Románia: Lăpuşneanu–Steiner, Bürger–Eisenbeisser, Vogl, Rafinszki–Kovács Miklós, Deşu, Wetzer I., Stanciu, Barbu II. Peru: Valdivieso–de la Casas, Soria –Galin–Garcia, Lavalle–Flores, Villanueva, Denegri, Neira, Souza. Gólszerzők: Deşu, Stanciu, Kovács, illetve Souza. Krónika helyett hadd idézzük Wetzer Rudolf naplójegyzetét: „A találkozó első perceiben elmúlt az izgatottságunk. Néhány passz után hozzám került a labda, szöktettem Deşut, ő kicselezte egyik ellenfelét, és 30 méterről pompás lövést küldött a perui válogatott kapujába. 1:0. Amikor Valdivieso a hálóban látta a labdát, a földre vetette magát, és öklével ütni kezdte a gyepet... A 11. percben Souza úgy ugrott rá Steinerre, mintha homoksáncba ugrana, és csapattársunknak eltörött a lába. Tíz perc múlva Alerto Denegri talpa kimozdította helyéről Stanciu térdkalácsát, kilencen maradtunk. A szünet nagyon szomorú volt számunkra: Steiner kórházban, az orvosok Stanciu térdét kezelték... A 60. percben az az átkozott Souza egyenlített. 1:1. Ekkor történt a csoda, Stanciu faképnél hagyta az orvosokat, és besántikált a pályára... Kiment a jobb szélre. Senki sem törődött vele... Jose Lavalle, mint a bika, úgy rontott Rafinszkira, Rafi azonban ellenszegült, és Lavalle a földre zuhant. Ám a következő pillanatban Galindo megbünteti Rafit, amiért ellenszegülni merészelt, és teljes erejéből belerúg. Az agresszort kiállítja a bíró. Még van tizenöt perc. Támadunk. Deşunál a labda, átadja Rafinak, aki továbbítja nekem. Szabadnak érzem Barbut, és szöktetem. Barbu cselez és laposan beível. De ott nincs senki. Dehogy nincs! Ott van Stanciu! Stanciu mintha nem is lenne. A labda gurul. Halott labda, Stanciu szinte fél lábon szökdécselve utánaveti magát. Valdivieso szörnyülködve készül a fantom lábára vetődni. De Stanciu beteg lábára támaszkodik, az egészségeset pedig lövésre lendíti. Valdivieso repül, és akkor a megrökönyödött stadion szeme láttára Stanciu maga elé helyezi a labdát, és a három térdvédővel leszorított, térdkalács nélküli lábával lő. Nem hiszek a szememnek, Gól! Győzelem!” S hogy biztosan az legyen, Kovács is rúg egy gólt. Így lett 3:1.
A román válogatott másik mérkőzése: Uruguay–Románia 4–0 (4–0). Július 21. Játékvezető: Rego (brazil). Uruguay: Baallesteros–Nasazzi, Mascheroni–Andrade, Fernandez, Gestido–Dorado, Scarone, Anselmo, Céa, Iriarte. Románia: Lăpuşneanu–Bürger, Tacu–Robe, Vogl, Eisenbeisser–Kovács, Deşu, Wetzer I., Rafinszki, Barbu II. Gólszerzők: Dorado, Scarone, Céa, Anselmo. És akkor jöjjön Wetzer összefoglalója: „...Egy mennyei csapat vert meg. A mai Uruguay sokkal erősebb, mint az, amelyik megnyerte a párizsi olimpiát. Akkor is láttam játszani...”
A csoportok győztesei sorrendben: Argentína, Jugoszlávia, Uruguay, Egyesült Államok.
Az elődöntők: Argentína–Egyesült Államok 6–1 (1–0). Július 26. Játékvezető: J. Langenus (belga). Argentína: Botasso–Della Torre, Paternoster–J. Evaristo, Monti, Orlandini–Peucelle, Scopelli, Stabile, Ferreira, M. Evaristo. Egyesült Államok: Douglas–Wood, Moorhouse–Gallagher, Tracey, Auld–Brown, Gonsalvez, Patenaude, Florie, McGhee. Gólszerzők: Monti, Stabile 2, Scopelli, Peucelle, Brown, Wood (öngól).
Uruguay–Jugoszlávia 6–1 (3–1). Július 27. Játékvezető: Rego (brazil). Uruguay: Ballesteros–Nasazzi, Mascheroni–Joe Andrade, Fernandez, Gestido–Dorado, Scarone, Anselmo, Céa, Iriarte. Jugoszlávia: Javocsics–Ivkovics, Mihajlovics–Arzeniecics, Sztefanovics, Gyokics–Trnanics, Marjanovics, Beck, Vujadinovics, Szekulics. Góllövők: Céa 3, Anselmo 2, Iriarte, illetve Szekulics.
A döntőre 20 000 argentin szurkoló érkezett. Uruguayban tíz-tizenötszörös áron cseréltek gazdát a jegyek. A két táborban egyre több szó esett a két évvel korábbi Uruguay–Argentína olimpiai döntőről. Akkor Uruguay nyert. Most visszavágunk – hajtogatták az argentinok... Látva az előkészületeket, Langenus játékvezető tízezer dolláros életbiztosítást kötött... Július 30-án bábeli zűrzavarban vonult ki a pályára a két csapat.
Uruguay–Argentína 4–2 (1–2)
Montevideo, 100 000 néző. Játékvezető: Langenus (belga). Uruguay: Ballesteros–Nasazzi, Mascheroni–Andrade, Fernandez, Gestido–Dorado, Scarone, Castro, Céa, Iriarte. Argentína: Botasso–Della Torre, Paternoster–J. Evaristo, Monti, Suárez–Peucelle, Varallo, Stábile, Ferreira, M. Evaristo. Gólszerzők: Dorado (12. p), Peucelle (20. p), Stábile (37. p), Céa (57. p), Iriarte (68. p), Castro (89. p).
Az I. világbajnokság dobogósai:
1. Uruguay, 2. Argentína, 3. Jugoszlávia és Egyesült Államok.
A világbajnokság gólkirálya: Stabilé Guillermo (argentin) 8 góllal.
(folytatjuk)
