Az 1944. augusztus 23-i királyi puccsal olyan eseménysor kezdődött, amelynek eredménye a kommunista rendszer bevezetése lett. Evidencia: ezt a folyamatot egész Közép-Kelet-Európában a Szovjetunió irányította, felügyelte.
Az RKP tagjainak száma a két világháború között alig érte el az ezret. Az észak-erdélyi román atrocitások – a Maniu-gárdák, a „voluntárok” Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Csíkmadarason, Egeresen, Gyantán elkövetett gyilkosságai – miatt a legfelsőbb szovjet vezetés 1944. november 11-ével kiparancsolta Észak-Erdélyből a szovjet csapatok nyomában betóduló román adminisztrációt – ez volt a négy hónapon át működő észak-erdélyi köztársaság –, s a visszatéréshez azt a feltételt szabta, hogy olyan kormány alakuljon, amelyben a kommunisták játszanak meghatározó szerepet.
1945. március 6-án megalakult a dr. Petru Groza-vezette kormány, mely március 30-án publikálta azt a törvényt, amelynek értelmében az országot meg kell tisztítani mindazoktól, akik a második világháború idején együttműködtek az Antonescu-rezsimmel és a hitleri Németországgal, s nem rokonszenveztek a kommunista eszmékkel. I. Mihály király 1945 augusztusától 1946 januárjáig a királyi sztrájk eszközéhez folyamodott, mindenféle kapcsolatot megszakított a Groza-kormánnyal. A hatalmat megkaparintó kommunisták 1947-ben felszámolták a polgári pártokat, vezetőiket letartóztatták, majd 1947. december 30-án lemondásra kényszerítették I. Mihály királyt és kikiáltották a Román Népköztársaságot. Új történelemszemléletet honosítottak meg, a román nép történelmi mítoszai az egyetlen történelmi fejlődési lehetőséget, a kommunista társadalom kialakulását voltak hivatottak szolgálni.
A második világháború befejezése utáni időszakban a hatalomért küzdő RKP kisebbségi politikájára a viszonylagos engedékenység jellemző. Romániának a világháborút lezáró párizsi békeszerződés aláírásáig szüksége volt arra, hogy semmilyen kisebbségi konfliktus se zavarja meg a külpolitikai célok elérését, azaz Észak-Erdély Romániához való végleges visszakerülését. Másrészt a szovjet segítséggel hatalomra került Groza-kormány pragmatista megfontolásokból kisebbségbarát politikát próbált folytatni. Ezt az egyetlen hivatalosan elismert magyar érdek-képviseleti szervezet, a Magyar Népi Szövetség az 1953. évi önfeladásáig a legnagyobb buzgósággal legitimizálta.
A nagy tisztogatás
Megkezdődött a politikai tisztogatás, purifikáció, amely a romániai politikai, szellemi elit lefejezéséhez vezetett. A kommunista propagandában 1950-ben kiemelt helyet kapott a több ezer ember életét követelő Duna–Fekete-tenger csatorna. 1950-ben száz magas rangú politikai foglyot, volt miniszterelnököket, minisztereket, szenátorokat, képviselőket, akadémikusokat, történészeket, a királyi román hadsereg egykori vezetőit vitték Máramarosszigetre. Egyeseket életfogytiglani kényszermunkára vagy több évtizedes börtönbüntetésre ítéltek, mások éveken át ítélet nélkül raboskodtak.
Nem kegyelmeztek a román nemzet szimbólumaként emlegetett Iuliu Maniunak sem, aki a két világháború között háromszor volt Románia miniszterelnöke, s akinek Nagy-Romániáért folytatott tevékenységének részben hatalmukat is köszönhették.1947. július 19-én tartóztatták le, és életfogytiglani kényszermunkára ítélték, 1953. február 5-én hunyt el. Holttestét ismeretlen helyen, a politikai elítéltek akkori temetési módjának megfelelően egy gödörbe dobták. Halálának időpontja is csak 1957-ben, elhunyta után négy évvel vált köztudottá. A kommunista diktatúra cinizmusát jelzi, hogy Iuliu Maniu halotti bizonyítványát egy soha nem létező Nica Vasile töltötte ki, a foglalkozását munkanélküli, iskolázottságát pedig a nincs végzettsége rovatba sorolta.
Közben a másik hírhedt börtönben, Ploieşti-en zajlott a Virgil Ierunca által oly tökéletesen szemléltetett átnevelés: volt vasgárdisták, legionáriusok, a polgári értelmiségi elit krémjéhez tartozó elítéltek szadista kegyetlenséggel és kéjjel vettek részt a politikai foglyok a kommunista rendszer erkölcsi, társadalmi normáihoz igazodó átnevelésében. 1955-ben, amikor Románia tagja lett az Egyesült Nemzetek Szervezetének a máramarosszigeti rabok egy részét szabadon engedték, a többit más börtönökbe szállították vagy kényszerlakhelyre hurcolták. A politikai fogolyok közül akkorra ötvennégyen már elhunytak.
Mártír egyházfők
A máramarosszigeti Kommunizmus Áldozatainak Emlékmúzeuma és Kutatóközpontja sajnálatos módon megfeledkezett az itt raboskodó magyar elitről. E sorok írója dokumentumfilmben mutatta be azt a cellát, amelyben a boldoggá avatás előtt álló Márton Áron gyulafehérvári megyés püspök raboskodott. Sikerült olyan túlélőt találnom, aki elmondta: Márton Áron püspöknek óriási tekintélye volt a magas rangú rabok körében. Olyan emberi méltósággal viselte a megpróbáltatást, ami mindenki számára erőt adott. Világossá tette: csak a mély istenhit szabadíthatja meg az elítélteket! Személyesen kérte, hogy saját kezével takarítsa az eldugult vécék lefolyóit. Szabadulása után többször hangsúlyozta: a gyalázatosan gyenge, zsírtalan börtönkosztnak köszönhetően végérvényesen megszabadult gyomorfekélyétől. Az emlékmúzeum kiadványaiban a másik két magyar, a szentszék által boldoggá avatott és Máramarosszigeten raboskodó mártír egyházi kiválóságról sem történik említés. Boldog dr. Scheffler János (Kálmánd, 1887. október 29. – Jilava, 1952. december 6.), szatmári római katolikus megyéspüspök, vértanú, aki minden tanulmányát királygyűrűvel – „sub auspiciis regis” – végezte, 1948-ban memorandumban fordult dr. Petru Groza miniszterelnökhöz, amelyben az új román alkotmánynak az egyházat sújtó cikkelyeit kifogásolta. 1952. március 13-án tartóztatták le, s mivel a máramarosszigeti rabság nem tudta megtörni, Jilavára, a földalatti kazamatákba vitték, 1952. december 6-án hunyt el. 2011. július 3-án a szatmárnémeti székesegyházban boldoggá avatták. Ugyancsak Máramarosszigeten raboskodott a római katolikus egyház másik vértanúja, Bogdánffy Szilárd (Feketetó, ma Szerbia, 1911. február 11. – Nagyenyed, 1953. október 2.), nagyváradi római katolikus püspök. 1949. április 5-én tartóztatták le, Jilaván, Capul Midián és Máramarosszigeten raboskodott. Tizenkét évi kényszermunkára ítélték. A nagyenyedi börtönben súlyos tüdőgyulladást kapott, nem adtak gyógyszert, ez is hozzájárult, hogy 1953. október 2-án elhunyt. Holttestét a rabtemetőben kaparták el, amelyet később beépítettek. Sírhelye ismeretlen. 2010. október 30-án boldoggá avatták. A megtorlások harmadik katolikus mártírja Pacha Ágoston temesvári püspök, a svábok püspöke, akit 81 éves korában 18 évi fegyházbüntetésre és ötvenezer lej perköltségre ítéltek. A börtönben teljesen megvakult. Azért engedték szabadon, hogy ne a börtönben haljon meg. 1954. november 26-án hunyt el.