Az „utcák” felbomlottak, pillanatok alatt úgy elfolyta a nép a teret, mint az árvíz, mikor áttöri a gátat. A kétezer katona mit sem tehetett az ötvenezer ember között. A katonák alig tudtak átvergődni a sokaságon, hogy valamiképpen felzárkózzanak az emelvény körül.
Ezalatt a vezérkar mind izgatottabb lett.
– A népszenvedély izzik, mint hamu alatt a szén – szólt Berde Mózsa. – Csak egy szélfuvallat kell neki, s lángra kap, mint Dózsa idejében.
– Esztelenség volt a nem nemesi elemeket idebocsátani – mondta Bethlen János.
– A mi népünk még nem érett meg arra, hogy a jog asztalánál a műveltebbekkel együtt helyet foglalhasson. Mihelyt szóhoz jut, a földért zajong, mit bánja a külső ellenséget, csak földéhségét csillapíthassa – vélte haragosan Mikó Imre.
Mind Berzenczeyre tekintettek, mintha őt okolnák a fejleményekért.
Berzenczey szótlanul hallgatta a vádakat, majd hirtelen az emelvény széléhez állott, öklével rávágott a korlátra:
– Félre a kishitűséggel! Én megfordítom a sokaság indulatját, bízzanak bennem az urak. Szólani fogok a néphez. Azt a forró lelkesedést, mely idehozta ezt a fél- százezer embert, a nemzeti függetlenségért vívandó harc medrébe terelem. A népharag olyan, mint a zabolátlan folyam, mely eget verő hullámokkal hömpölyög, s elpusztít mindent, ami útjába kerül, de ha biztos kézzel gátat emelsz neki, s oly mederbe, oly gátak közé szorítod, melyeket te magad emelsz, megszelídül, roppant erejével a te malmodat hajtja.
Berde intett a kürtösnek. Felharsant a figyelmeztető. Berzenczey a korlát mellé állott s intett, hogy szólni kíván. Hosszú, ijesztően hosszú percek teltek el, míg elült a morajlás. Berzenczey, ki a szónoklásban a Kossuth tanítványának hitte magát, szenvedélyes hangon kezdé beszédét:
– Székelyek! Sűrű fellegek szálltak honunk felé. Veszélyben a haza. Most százszor igaz a mondás: egységben az erő. Ha most engedünk a gyűlölség viperafullánkjának, elveszünk mind egy szálig. Az ellenség nem nézi, ki az úr közöttünk, ki a zsellér, egyformán fújja felénk dühének kénköves lángját.
A nép földet akar. Kérése jogos. A kormánynak gondja leszen a földművelő lakosság kívánságára. De nem most, midőn külellenség fenyeget. Tegyük félre a pártviszályt! Halasszuk el, földműves atyámfiai, a követeléseket a győzelem idejére. Arra az időre, midőn majd lábunk alá tiporjuk a sziszegő kígyó fejét. Forduljunk minden erőnkkel a külellenség ellen! Ügyünk szent, mint a szabadság. Aki velünk tart, elnyeri a história babérkoszorúját. Az Isten is velünk lesz…
Mikor e szavakhoz ért, az emelvény lépcsőjére egy kék nadrágos, rövid kabátos, ősz hajú férfi nyomakodott fel, pillanatok alatt Berzenczey mellett termett. Látszott rajta, hogy szólni kíván a néphez. Többen melléje léptek, hogy visszatartsák, ne zavarja meg Berzenczeyt, de ő nem hagyta magát, a korlát mellé állott. Nem tudta, hogyan kezdje, látszott rajta, hogy nem kenyere a szónoklás. Megemberelte magát, s így szólott a tömeghez:
– Berzenczey úrnak igaza van! Az Isten is velünk van, csodát mível, ha kell. Nézzetek rám, székelyek, Séra György vagyok Háromszékről. E nyaktörő s szédítő magasságból fejjel alávetem magam a mélységbe a szemetek láttára, hogy megmutassam nektek: aki a nemzet szabadságáért kockáztatja életét, azt baj nem érheti. Egyetlen csontom sem törhet el, egyetlen porcikám sem sérülhet meg, mert Isten védőangyalai kiterjesztik szárnyaikat…
Amit mondott, meg is cselekedte. Hirtelen lendülettel felhágott az emelvény keskeny korlátján, ott egy pillanatig megállt, széjjelnézett a sokaság feje felett, mely elnémulva leste minden mozdulatát, majd egy hatalmas ugrással fejjel előre aládobta magát a mélységbe. A lendület oly nagy volt, hogy teste kétszer is megperdült a levegőben, majd rázuhant az emelvény tartógerendáira, s irtózatos döndüléssel dübögött alá a fenyőgerendák között. Talpára esett, de a zuhanás ereje földhöz vágta. Gondolatnyi ideig feküdt a földön, majd kábultan állott fel, de megrázta magát, s karjával integetve megindult fel a lépcsőn, vissza az emelvényre. Eget verő éljenzés tört ki, báránybőrkucsmák repültek a levegőbe, kiáltások szálltak a síkon:
– Éljen Séra György! Éljen Berzenczey! Éljen a haza! Éljen a szabadság!
Az emelvényen az urak szorongatták a Berzenczey kezét, mások Sérát ölelgették:
– Ah, ez zseniális, ön megmentette a nemességet.
– Barátom, önnek sikerült megnyergelnie a népszenvedélyt!
– Ön csodát művelt!
– Meg vagyunk mentve!
Berde s Mikó Imre mosolyogtak, ők ismerték ezt a zaklatott kedélyű, furcsaságairól híres háromszéki nemest.
– Egzaltáció műve – jelentette ki a józan Berde.
– Nem tesz semmit, most a mi malmunkra hajtja a vizet – válaszolt Mikó Imre.
A lelkesedés árja mindent elborított. A nép zúgolódása elült, az elégedetlenség elfelejtődött, a sokaság érdeklődése új irányba fordult.
– Látod-e, Áron, kevés híja volt, hogy ki nem tört a székely revolúció – szólt Adorján, és keserű mosoly rándult végig az arcán.
– Séra úr halálugrása villámhárító lett – felelt Áron.
A gyűlés most már teljesen felbomlott. Mikó Imre lépett a védőkorlát mellé, s bejelentette az egybegyűlteknek, hogy az első napi tanácskozás véget ért, rendben oszoljanak el táborhelyeikre. A föld és egyéb sérelmek dolgát a nótáriusok vessék papirosra, szerkesszenek beadványokat reggelig, azokat juttassák el Kovács Elek tollvivő jegyzőhöz.
Áronék gondolatokba merülve vonultak el éjjeli szállásukra. Adorján a faluban lakott, ott vett magának szállást egy háznál. Jó szívvel látta vendégül régi tanítványát. A vacsora elköltése után nyugovóra tértek.
Odakünt a réten nagy tábortüzek lobogtak, mert akinek nem jutott hely a faluban, künt éjszakázott a szabad ég alatt, a szekereken vagy a tüzek körül üldögéltek, melegedtek. A rétbeli nagy tábortüzek vörösen villóztak, messziről olyan félelmetes volt a látvány, mintha egy egész falu égett volna. A kis ház ablakán bevilágoltak a vörös fények, s le-fel futkostak a fehér falon.
Áron álmatlanul hánykolódott fekvőhelyén, arra az éjszakára gondolt, amelyet Csergővel töltött nemrégiben.
– Nincs egy hete, hogy így feküdtünk Csergővel – törte meg a csendet halk szóval.
– Csergő Bálinttal? Hol? – kérdezte Adorján.
– Móduvában. Ott találkoztunk. Hívtam haza, de nem jött. Ázsiába indult.
– Rajongó lélek, az is volt mindig. Mint diák is az volt, az is marad, míg csak él. Boldogok a rajongók, ők tudnak hinni, mint a szentek.
– Mit ér a rajongásuk, ha abból nem származik jó a sokaságra? Mire való a régmúltat keresni ott, ahol a jelen özönnel kínálja a tennivalót?
– Így mondta ezt a nagy Kölcsey is: „Régmúlt árnya felé visszamerengni mit ér?... Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül”…
– Akárki mondta, jól mondta.
– Hát te miben hiszel, fiam? – fordult Adorján Áron felé.
– Miben hiszek? Nem tudnám én azt úgy szavakba önteni, mint a nagy Kölcsey vagy Petőfi, de higgye meg, régens úr, hiszem, hogy igazságuk volt azoknak, akik ma belékiabáltak a beszédekbe. Hiszem, hogy nincs joguk az osztrákoknak a nyakunkon ülni, de azt is hiszem, hogy a népnek jogot s földet kéne adni. Nem vagyok már ifjú, régens úr, sokat jártam-keltem a nagyvilágban, elmúlt már felettem a harmatos ifjúság. Magam szemével láttam némely dolgokat, magam eszével mondom, hogy a külső országokban immár emberségesebben él mind a földművelő, mind az ipari mesterségben dolgozó nép. Láttam Bécsben, Grácban, Prágában... Itt az urak csak a külellenség rémítő képét rajzolják szemünk elé, de nem szólnak a belső vérszípókról, kik a hazáért még egy kapavágást sem tettek életükben, s kik azt kívánják, hogy vagyonukat s birtokaikat mi védjük meg a külellenségtől, kiknek semmink sincs a hazában…
Áron elhallgatott. Adorján sokáig nem válaszolt. Feküdt az ágy tetején, gondolatai versenyt futottak a múló percekkel. Nagy későre szólalt meg:
– Sok mindenben igazságot adok neked, hiszen magam is láttam, tapasztaltam mindazt, amit mondasz. Türelemmel kell lennünk, nem lehet ajtóstul rontani a házba. Idő kell mindenhez, míg megérik... Látod, fiam, én is csak most, zúzmarás fejjel értettem meg, hogy haszontalan az élete annak, ki nem tett semmit az emberiségért… Én is voltam fiatal... Kerestem a boldogságot, s azt hivém, hogy megleltem, midőn az első szép leányarc felém mosolygott. Csalódtam kegyetlenül, odahagytam a hívságos világot, Bécset, elhúzódtam a csíki nagy hegyek közé, hogy remeteként éljek. De hát az ember nem élhet céltalanul, nem szállhat, mint a falevél a szélben. A tudomány rabja lettem. Barátaimmal, a Bolyaiakkal elmerültem a matézis rejtelmeibe, évekig azt hivém, egyetlen igazság van a földön: a matematikai abszolútum... Hanem egy álmatlan éjszakán mint lappangó fájdalom nyilallt belém a kérdés: mi haszon származik az én életemből? Ha meghalok, mit mondhatna rólam a búcsúztató? Mi értelme volt annak, hogy egy ideig élt ezen a földön egy Adorján Gábor nevű férfiú?… Reggelig viaskodtam magammal. Mire a nap feljött, megvilágosodott előttem is, hogy nem elég a tudományt mívelni, míveld bár titáni szenvedéllyel, tenni kell valamit embertársaidért, kik homályban tapogatóznak, mint a hályogos szeműek, s a jogtalanság átkát hordják magukon…
– Beszéljen még, régens úr, úgy érzem, mintha a padban ülnék a somlyói iskolában.

(folytatjuk)