És akkor otthagyja a reflektorfényben a mikrofont, dúdolva átsétál a közönséghez, leül, még mindig franciául énekel, aztán átvált magyarra, pár foszlány... és akkor csend és sötétség. Olyan szép ez a befejezés, hogy sírni kellene. De a közönség tapsol, mert a közönségnek akkor és ott az a dolga (sír majd otthon esetleg), és virágot ad a hazatért Gajai Ágnesnek.
Érdekes, hogy immár második elszármazott színművészünk lép Szent György Napokon Piaf-műsorral otthoni közönsége elé: három éve László Zsuzsa előadását tapsolhatta meg a publikum, most meg a Gajai Ágnesét. Összehasonlítani nem kell, de nem is lehet a két produkciót, hiszen a két színész más-más felfogásban közelítette meg a Piaf-történetet. Gajai Ágnes a verébbel (franciául argóban ezt jelenti a piaf) való teljes azonosulás útját választotta, mintha saját életéről beszélne, úgy adja elő a sanzonkirálynő történeteit. Talán többet is mesélhetett volna, az előadás rovására csupán ez írható. Hiszen annyira érdekes volt Edith Piaf élete, szenvedéssel és szenvedéllyel teljes, és Ágnes oly hiteles szenvedéssel és elragadó szenvedéllyel válik Edithé a mindössze egy mikrofont, egy asztalt, egy borosüveget és néhány fényképet tartalmazó díszlet előterében, hogy a néző nem fészkelődik székén, nem köhög és nem ásítozik, de csodálja ezt az átváltozást és óhajtja a még többet. A színész azonban inkább a sanzont részesíti előnyben, és ez jó választásnak bizonyul. Hiszen nemcsak játszani, hanem énekelni is csodálatosan tud Gajai Ágnes, ugyanolyan mély beleéléssel, mint a Piaf-történetet elmondani. És ha az előbb azt írtam, a kevés szöveg írható az előadás rovására, mégis az éppen aktuális élethelyzethez választott dallal kialakul az egyensúly, amitől az előadás gördülékennyé, egésszé áll össze. És élvezhetővé, a záró jelenettel meg éppenséggel meghatóvá. Szép volt, Gajai Ágnes, szép volt, Edith et Agnes.
