Zsúfolá­sig telt ház fogadta Lovasi Andrást a megyei könyvtár Gábor Áron Termében, és a Kispál és a Borz, illetve a Kiscsillag együttes vezetője egy gyorsan elröppenő órán keresztül mesélt – közvetlen, ironikus és olykor meghökkentően őszinte hangon dalairól, a popzene elmúlt évtizedeiről és mai jelenségekről. Szokatlan lelki hangolás volt ez az ezreket vonzó esti koncertre, ami azért nem nevezhető fergetegesnek, mert Lovasi azt mondaná rá: hülyeség.
Egyfajta adósságot róttak le ugyanis ezzel a sepsiszentgyörgyi fellépéssel – mondta, miután megcsodálta a szép termet, és leszögezte, hogy alapvetően szkeptikusan viszonyul a középiskolás verselemzésekhez. Erről is József Attila tehet, akit a vécén olvasott, mert a szellem ébren tartásához fontos napi rendszerességgel foglalkoztatni az agyunkat. A magyar kultúra alapvetően szövegcentrikus, és költőnek lenni rang, a vers pedig „használati tárgy”: némelyik azonnal eldobható, de amikor az emberek a lelkük szebb részével akarnak a másik felé fordulni, a versekhez fordulnak, illetve egyre gyakrabban dalokhoz, és sajnos egyre rosszabbakhoz – fejtette ki egy szuszra. Kis kitérő következett a divatos vagy időtálló művekről, majd: 15–16 évesen „ígéretesen közepes” verseket írtam, és azért hagytam abba, mert nem voltak elég jók. A dalszövegírásban kevésbé szigorú a mérce, és a zenekarnak szöveg kellett, de nem valamilyen, hanem más. Így születtek a továbbgondolásra késztető, kihagyásos, fanyar, önironikus, inkább „közérzeti”, mint közéleti Lovasi-dalszövegek, amelyek sikeréhez azonban némi szerencse is kellett: „átcsúsztunk a ’89-es rendszerváltás utáni két-három éves fekete lyukon” – és itt újabb, ezúttal nagyobb kanyarral a magyarországi popzene állását futottuk körbe, amíg a konzumkultúrához érkeztünk. És arra, hogy ki mennyi engedményre hajlandó a sikerért. Lovasi még egy refrénre sem, ez köztudott: „az ember szeretné komolyan venni magát”, és az a szertartás, ami a koncerteken van, egyféle valláspótlék, visszaélés az emberek meghittség iránti igényével. Erdélyben még tudják, hogy nem kell komolyan venni minden hülyét, aki a tévében beszél, mi is tudtuk a kommunizmus idején, de már nőttek fel olyan generációk Magyarországon, amelyek észre sem veszik, hogy manipulálják őket, mert nincs olyan műveltség, ami védettséget adna... A jó popzenének kicsit karcolnia kell, csak a politikus csúszik le simán – hangzik el a sokadik zárómondatszerűség, de még egyre kérdez a közönség. Múzsákról (vannak), az együttes nevéről („a borz a legnagyobb magyarországi vadállat, ha itt élnénk, Kispál és a Medve lennénk”), nagy pillanatokról (figyelni kell, nincsenek bejelentve), és persze a világról, ami „nagyszerű hely lehetne, de saját tehetetlenségünk, bambaságunk miatt elrontjuk”.