A kulturális csonkahéten már-már minden rendben levőként alakult, szegény gyerekek pórul jártak bábszínházilag, az irodalom kevés kedvelője kevéssel beérte, többé-kevésbé izgalmas kiállításokon megfordult jó néhány ember, talán még a színházlátogatók jártak a legjobban: ha nem is katartikus, de élvezhető előadásokat naponta láthattak. És amikor már elégedetten dőltek hátra – derült égből a vitézcsapás.
A marosvásárhelyi Spectrum Színház kimondottan az alternatív kezdeményezések műhelyeként létrejött magántársulat, Tamási Áron Vitéz lélek misztikummal teljes színdarabjához is a másságra, az egyediségre való törekvéssel közelítettek. Ennek jegyében nem elégedtek meg a Tamási-szöveggel, de azt felerősítették tánccal, s még énekkel is. A lelki vívódások eltáncolása azonban eléggé késélen való táncolás, a dalbetétek meg idegen elemként hol beleillenek, hol kilógnak az előadásból. A mozgás és az ének helyett talán a színészi játékra lehetett volna nagyobb figyelmet fordítani, tősgyökeres székelynek látszani kellő szereplők olyként jelenítik meg figurájukat, akárha hollywoodi színészek lennének, akik a székelyről legfennebb hírben hallottak, mert azért némi háttér-információt csak illik összeszedni, mielőtt elvállalják a szerepet. De lehet, én ismerem rosszul népem jellemét, s csak nem voltam ráhangolódva a péntek esti előadásra. A mássággal amúgy nincs bajom, a kísérletező színházat is szeretem, és ha jó az eredmény, még meg is tapsolom.