Aki ismeri a közvélekedést egyes erdészek erkölcseiről, rögtön felkapta a fejét: ez az ember a fizetéséből szeretne megélni?

Az erdő, miután ezer évig a faluközösség bírt vele, s a 19. század végi arányosítás és tagosítás is megtalálta azt a viszonyainkra alkalmazható tulajdonformát, a közbirtokosságot, mely a teljes kisemmizéstől megóvta a falusfeleket, fél évszázadig az államé, tehát a senkié volt. Ennek megfelelően viszonyult hozzá polgár és erdészeti alkalmazott. Könnyen ellentétbe kerülhetett ennek folytán szakmaiság és közérdek, hivatal és erkölcs, olyan ellentmondás terhelte meg ember és ember viszonyát, mely az erdészt hivatása gyakorlásában gáncsolta, a vidéken élőt saját távlati, pl. környezetvédelmi érdeke respektálásában akadályozta.

Nyilvánvalóan szükség van egy erkölcsi megújulásra, az erdészet feladatainak átfogalmazására is, miután az erdők visszaszálltak a faluközösségekre. Ezért érdemes meghallgatni egy olyan fiatal szakember véleményét, aki életpályáját e területen kívánja megfutni — és lehetőleg itthon.

Csapda?

— Azt állítja, a magánerdészetek alkalmazottainak bére az állami szolgálatban állóké felénél alig több. Ezek szerint csapdába sétált be önök közül az, aki annak idején otthagyta állami állását azért, hogy részt vehessen a magánerdészetek megalapításában? Lapunk kiállt a közbirtokosságok mellett, közérdekként szorgalmaztuk, hogy az erdésztársadalom is pártjára álljon. Megbánta, hogy átjött?

— Mi a székely közösségeket akartuk felpártolni, úgy láttuk, a közösségek boldogulását segíti elő az erdőprivatizáció. Senki nem kérdőjelezheti meg, hogy az megilleti őket. Elégedetlenségünk anyagi, de nem csupán anyagi természetű.

— Figyelembe véve, üzletileg milyen gyenge lábakon áll sok közbirtokosság, borzasztó lenne, ha kiderülne, hogy szakmailag is visszalépést hozott a visszamagánosítás.

— Hát a szakemberek, azok, akik voltak, a tudás megvan, a szándék is, hogy dolgukat elvégezzék. Viszont a ki nem forrott törvényben igenis, hiba van. A minisztérium a törvény alkalmazását olyan egyszerű emberekre bízta, akiktől végül is nehéz elvárni, hogy a szükséges széleslátókörűséggel rendelkezzenek. A mai közbirtokossági vezetők jó része egy ilyen összefogott gazdálkodási feladatot megszervezni nem tud. A mai közbirtokossági tulajdonosok anyagi érdekeik érvényesítését kívánják előmozdítani a maguk tudása szerint, de átfogóbb erdészeti elképzelései nincsenek a magánszférának. Van erdészeti politika, amit fenn, a minisztériumban gyártanak, lenn viszont hiányzik az az összefogás, mely a közbirtokosságokat egy közös cél felé vezérelné. A máról holnapra való túlélés a gondjuk. Újabban olyan adókötelezettség is fennáll — terület-, környezetvédelmi és jövedelmi adó —, mely a régebbi magán-erdőgazdálkodás idején nem létezett. Látni való, hogy a mai konjunktúra egészen mást követel meg az erdőgazdától mind tudásban, mind szemléletben, mint amit például a húszas-harmincas évek.

A közbirtokosság: cég, vállalat, kereskedelmi társaság

— Nem kívánok senkit megsérteni. Ma idősebb, köztiszteletben álló bácsikat választanak meg ebbe a tiszteletbelinek tekintett elnöki tisztségbe. Bár most nem egy helyt már bért, juttatást is kapnak, de őket a falu erkölcsi tartásuk miatt emeli ki. El lehet képzelni, hogy ma, amikor minden a pénzről szól, sokkal ravaszabb, több előrelátást és tudást igénylő emberekre lenne szükség. Ismerem a helyzetet, jó néhány községbe viszonylag sok diplomás fiatal került vissza — ennek ellenére nem változott meg az emberek szemlélete. Ezek a választások személyeknek szólnak, és nem a tudásnak. Van, ahol fiatal erdőmérnök él a faluban — a tagság ennek ellenére hagyományos, szinte törzsi mentalitásnak engedve, az időset, tekintélyeset állítja oda elnöknek. Én úgy gondolom, itt lenne az ideje, hogy közgazdászok, környezetvédelmi vagy erdészeti szakemberek kerüljenek az irányítói helyekre, akik ma a közvéleményi irányultság miatt még csak fantáziát sem látnak abban, hogy itt egy környezeti érték, amiből pénzt és életcélt lehet kihozni. Hogy tudásomat állítsam a közösség szolgálatába.

— Tehát kettőn állna a vásár? Egyfelől nem kellenek a felkészültebb fiatalok — másfelől ők sem törekednek erre a feladatvállalásra? Mivel lehetne rávenni azt a fiatalt, hogy tudásával ne másutt házaljon?

— Én leegyszerűsíteném a dolgot: a közgyűléseknek nem tiszteletbeli személyeket kellene megválasztaniuk.

— Úgy látja, egzisztenciát kellene biztosítania egy ilyen állásnak, és akkor az vonzó lenne egyfelől a fiatalok számára, másfelől a falusi közvéleménynek kellene megváltoznia?

— Ezek a funkciók menedzserileg megfizetett állások kellene hogy legyenek. Azt a vezetőt szerződéssel kellene megbízni, a közbirtokosságot cégként kellene működtetni, mert végül is az. Megkötjük a tudását felajánló emberrel a szerződést, és neki bizonyítani kell abban a három évben, ugyebár. A választáskor pedig számon kérjük tőle, amit vállalt. Nem úgy, hogy János bácsi nem számoltatható el, mert mást érdemel. A megítélésben nem az számítana, hogy van-e valakinek tekintélye, hanem az, hogy két dologgal miként számol el: az anyagiakkal hogyan haladt, és — az ellentétes oldalon — az erdőállományt mennyire óvta meg. E fiatalokat kellene megbízni, mert azért tanultak, hogy tudásukat a közösség szolgálatába állítsák. Az egyszerű ember, sajnos, sok helyt leértékeli a szaktudás fontosságát. Egyszerűbbnek látja a helyzetet, mint amilyen az valójában. Márpedig a vagyonkezelés és a környezetgazdálkodás nem egyszer ütközik, a feladat összetett, ha rosszul menedzselem, elprédálom, amim van, nem lesz, ami a jövedelmet kitermelje.

Üresjáratú egyesületek

Háromszéken a jövedelemelosztás pár év alatt kialakult rendje nem tűnik a legracionálisabbnak. Magánerdészeti vezető mondotta a riporternek a nemrég közölt erdészeti ankétban, hogy a közgyűlések hangadói valósággal terrorizálják az elnökségeket, nem is eredménytelenül követelik a bevételek kiosztását, amit a csendesebbek is helyeselnek valami olyan meggondolásból, hogy ezzel a jogtalan elsajátításnak, sikkasztásnak stb. is elejét vehetik. E képtelen légkörben az ésszerű gazdálkodás lehetetlenné válik, a felhalmozás még inkább, pont akkor, amikor pedig arra a legnagyobb szükség lenne. A közbirtokosságok alacsony jövedelmszintjéért mások is felelőssé tehetők, a befektetésekről az interjúalany úgy vélekedik: ,,Egy negyvenhektáros közbirtokosságnak nem biztos, hogy csörlős traktort kell vennie, de már a nagyobbak megpróbálhatják. A pénzt kell dolgoztatni, nem az embert. Ha kitermelem a fát, gatterem van, de a deszkát nem adom el, hanem a bútort, akkor az egész folyamatot ellenőrzöm. Aki tőlem egy fázist elrabol, az a haszonból is kihasít egy szeletet. Nos, erre az összefogásra — ide akartam kilyukadni — meglennének az egyesületek, amelyeket a közbirtokosságok hoztak létre. Csak az a visszás a dologban, hogy ezeknek csupán névadó szerepük van, nem jelentik az együttműködés keretét." Sem a tőkefelhalmozásét, sem a kooperációét — teszi hozzá a riporter, mindössze azért alakultak, mert különben a magánerdészetek ma sem léteznének.

Az egyesületek gazdasági tényezővé avatása még a jövő feladata, azok egyelőre üresen járnak, és őrlik a semmit, holott minden elvesztegetett percért kár.

Bakancs a fán

Az ország első erdészeti szakszervezete a Murgó Egyesületben alakult meg, azóta is párját ritkítja, kezdeményezője Benedek Barna volt. Eddigi története kudarcsorozat. ,,Több tárgyalásunk volt a vezetőtanáccsal, négy év alatt nyolc százalék bérfejlesztést kaptunk, ebből ma már megélni nem lehet. Az állami erdészeti fizetések hatvan-hetven százalékát ha megkapjuk." Nincs mit csodálkozni, ha e leértékelő viszonyulás elkeserítőleg hat a tagságra, e javadalmazás semmiképp sincs arányban a felelősséggel — állítja Benedek Barna. A riporteri felvetésre, hogy ezzel tulajdonképpen feketézésre kényszerítik-e őket, megjegyzi: ,,Közgyűlés előtt mondottam el: ha azt akarják, hogy egy tisztességes testülettel dolgozzanak együtt, akik igyekeznek nem megkárosítani önöket, akkor azt a szakembert úgy kell bérezni, hogy tudjon megélni belőle tisztességesen. A tisztességet többre tartom annál, hogy eladjak egy szekér fát, és utána a fél falu tudomást szerez róla, és beszéli. A régi mondás szerint: könnyű az erdésznek, mert a bakancs fel van akasztva a fára, és neki csak le kell akasztania onnan… Nos, ezek az idők lejártak, itt más szemléletre van szükség." Nem tagadja, történt célzás rá, hogy oldja meg a gondját, ahogy tudja, de neki más a felfogása, ,,különben is, a fél világ szeme rajtunk van".

A beszélgetés végén csattanóról az élet gondoskodott. Benedek Barna levélben értesít, hogy nagy a letargia társai körében, kérésük újból elutasításra talált. Mellékelem továbbá ennek az ötletdús embernek még egy felvetését saját fogalmazásában.

A szakmán belüli önálló vállalkozás értelme

,,Egy adódó kérdést, mely hol lehetőségként, hol vádként lengi be a magánerdészeti dolgozók boldogulási esélyeit, elmulasztottunk megbeszélni. Mégpedig az önálló, szakmán belüli vállalkozás lehetőségét, mi által kiegészíthető lenne a már említett szűkös fizetés. A téma ott lóg a levegőben, és nagy vitákat folytattunk erről kollégák egymás közt. Alapjában véve törvény nem tiltja számunkra, hogy kitermelést, erdőápolási munkálatokat folytassunk, bár a már említett hisztérikus bizalmatlanság rendkívül kedvezőtlen körülményeket teremt egy efféle vállalkozás számára. Nyilván, vannak helyenként kedvezőbb körülmények, de véleményem szerint az ördögöt még lábujjhegyen járva is könnyű felébreszteni. Nem hiányzik számunkra az ellenséges légkör szítása, mert ez az erdőgazdálkodás minőségének rovására menne. Tudomásom van több próbálkozásról, de minden esetben hosszabb távon vagy a vállalkozás megszűnésével végződött, vagy a kolléga kiválásával a testületből. Beszédes dolgok ezek. Vitatható, hogy becsület hiánya vagy a rágalmak, támadások okozták-e ezt, vagy csak egyszerűen jobban megérte választani a kettő közt.

Meglehet pedig, hogy ez is csak erdélyi sajátosság, hiszen arról is tudomásom van, hogy az anyaországban vagy Nyugat-Európában a szakmában vállalkozik nagyon sok ember. Vagy várni kell ezzel, amíg egy normálisabb társadalmi légkör és igazságosság kialakul?"