– Művész úr, ön a Hegykő nevű községben született, nem messze Nagycenktől, ahol Széchenyi az ifjúkorát töltötte. Gyakorlatilag végigkísérte a legnagyobb magyar alakja a pályáján. Aztán 2002-ben főszerepet játszott a Hídember című filmdrámában. Ön szerint Széchenyi alakja és munkássága milyen üzenetet hordoz a ma embere számára?
– Elsősorban azt, hogy ne tulajdonítson el semmit, hanem inkább adjon, és nem is akárhogy, hanem Isten dicsőségére, az emberek javára és a lelkek üdvére. Bangha Béla jezsuita szerzetes és egyházi író 1921-ben állapította meg, hogy Magyarország letért a Szent István királyunk által kijelölt útról, és többek között ezért kellett elszenvednie Trianont. Ezt ő már akkor érezte. Széchenyi egyetemesen gondolkodott, és liberális volt. De aztán történt vele egy nagy lelki fordulat, és miután rájött arra, hogy mi mindent tékozolt el fiatal korában, már csak adni és adni akart a nemzetnek. Nem ő volt a legnagyobb magyar, ezt Kossuth Lajos állította róla. Ő inkább első királyunkat tartotta annak. Remélem, egyszer szentjeink között emlegethetjük úgy, mint Szent Istvánt, Szent Imrét, Szent Lászlót.
– Ön Széchenyi életéről az est folyamán közölt olyan állításokat is, amelyeket a hivatalos történelem­kutatás tagad. Például Széchenyi őrültségéről és öngyilkosságáról.
– Kétfajta történelemszemlélet létezik, egy az isteni igazságtól vezérelt, igaz történelemszemlélet és egy valós vagy reális. Széchenyi nem volt őrült, csak ideg-összeroppanást kapott. Egy őrült ember nem tudott volna egy olyan könyvet megírni, mint a Blick (Egy pillantás a névtelen visszapillantásra), amely végül az abszolutista önkényuralom, a Bach-korszak bukásához vezetett. A másik az állítólagos öngyilkossága. Már azt is nehezen tudom elképzelni, hogy egy jobbkezes ember miként tudta bal felől főbe lőni magát úgy, hogy nem csúszott ki a karosszékéből. Kevesen tudják, hogy három szúrásnyom volt a mellkasán. Egyértelmű, hogy politikai merénylet történt, és megrendezték az öngyilkosságot. „Boldog föltámadást, uraim…” – ezzel búcsúzott el környezetétől. Nem sokkal halála után az egész környezetét likvidálták, a kezelőorvosától kezdve a titkáráig.
– Mi a helyzet a Kossuth–Széchenyi vitával? Ha ellenkeztek is az elveik, tisztelték egymást.
– Igen, tisztelték egymást. Kossuth retorikailag talán erősebb volt. Az alapvető vita abból fakadt, hogy Széchenyi már negyvennyolcban kiegyezést akart, Kossuth meg fegyverkezni és harcolni. Széchenyi meg azt mondta, hogy nem elszakadni kell, mert hiszen nekünk törvényes királyunk a császár, aki ha szórakozni akar velünk, akkor nekünk ki kell józanítanunk őt. Ezért létre kell hozni egy független kormányt, hogy többé ne szórakozhasson velünk. Magyar­országnak gazdaságilag a monarchia legerősebb államának kell lennie, mert akkor a peremnépek nem leszakadni akarnak, hanem hozzánk tartozni. Kossuth el akart szakadni Bécs­től, és ez nagyon rossz ötlet volt, mert a peremnépek azt mondták, hogy mi meg tőletek akarunk elszakadni. A Kossuth-féle logika vezetett Trianon fájdalmához, és a nem egyetemes, nem istentörvényű, hanem inkább öntörvényű hazafiak. Én Kossuthot nagyra tartom, magyar ember volt ő is, de ne kövessük őt. Másképp állna Erdély sorsa, ha Széchenyit követnék a politikusok, és nem Kossuthot. De azért van egy Böjte Csabánk…