Egyéb golyók is követik a nyomát, és hirtelen egyetlen össze-vissza cikázó fényár szilánkolja fel a felhők testét. A pókhálószerűen szétszaladó óriásvillámok zaklatóan bevilágítják a tájat. Majd az egyik belecsap a templom tornyára felszerelt villámhárítóba, vakító fehéren, majd sötétvörösen izzik a vas le egészen a cintermet szegélyező magas kőkerítés alá. De ez csak az első villám, a következőnél már ki lehet venni a vezeték tenyérnyi széles, vastag vasát is, ahogyan kínlódik Isten rettenetes nagy töltésével, mert mi más lehet ez? Isten megmutatja a híveinek a templomot, ahova nem járnak, hogy jó lesz vigyázni ama templomra, mert hanem szégyenszemre úgy lerontja, hogy az utca végében kereshetik a köveit. És jön a harmadik csapás is, az egész templom fehér, majd vörös fényben tündököl a horizonton, felmagasodik, majd megint kisebb lesz, ahogy a retinán a visszatartott méretarányokból lehet látni. A következő csapást már nem állja a vezeték, milliónyi apró világító vasgolyóként fröccsen szét a fémpára-felhőben. „Kész, ennyi volt a templomnak” – gondolja a kisfiú, aki a papi lak szalonjának ablakából, a félrehúzott függöny mögül nézi mindezt, a vihedernek, a templomnak és a fényfelhőnek a rémült csodálatában, félig-meddig a padló fölött lebegve. De nincs még egy villám, ennyi volt, apró, surrogó cseppekkel indul a zápor, egyre kopogósabb, nagyobb jégdarabkák is vannak benne, majd elkezd ömleni odafentről a víz valóságos patakokban, és végül az egész felhő mintegy leesik a ház tetejére, és nem lehet semmit sem látni a szürkésedő óriásfeketeségben. Locsog minden a ház körül, az orgonabokrok alatti árokban kavarog odébb kifelé a víz, az első udvar felé. És amikor minden eláll, még egyszer kifehéredik a templom oldala: vakító fénnyel érkezik egy kisebb szekérkerék átmérőjű tűzgömb, lassú lebegéssel suhan át a kapu fölött, és szinte ejtőzve, ide-oda lépésekkel halad körbe-körbe a cinteremben a tető alatti magasságban. Bevilágít az ablakokon és a benti sötétben megfényesíti a szószéket, a néma padokat, a sötétbársony-terítőket. Majd ahogy jött, milliom apró kis sejtjében villogva leereszkedik a faluközpont felé tartó utcácskán, utolsót villantva az évszázados hársfára.
Itt mindent a csend ural. Reggelente elzörög néhány szekér a földek felé, majd este visszazörög. Akkor megszólal a kovácsműhely hangja is, lovakat visznek patkoltatni. Most már a reggelben is itt kopogtat a kovács, vési ki a templomtorony falából a villámhárító szalagját tartó bilincseket, hogy mire újra látogatná az Úr, helyén legyen a fogadókészség. Egy ilyen vihar után sok minden megváltozik a kiskertben és a gyümölcsöskertben, össze kell szedni a letört ágakat, felkutatni a fűben a rengeteg levert almát, körtét, szilvát, mehet minden a pálinkába. Amiből majd bőven ereszt a nagybaconi főzdében a híres „Antal-keserű”, szep­temberben, amikor minden falusfél megkóstolhatja és véleményezheti a bodosi tiszteletes híres nedűjét. A kertben sem vagyunk egyedül, feketerigók és sárgarigók versengenek velünk a piros belű körtéért meg a bakkbűzkörtéért (sajátos neve ellenére ez a legfinomabb). Összeszokott ember a madárral, versenyt hajtunk, csak a tisztes távolságot tartják be, szaporán ugrálnak a lassan száradó fűben.
Elérkezett az ideje annak, hogy lemenjek a faluba a nagyapám napi két csomag nacionáljáért. Az ösvény a hársfa alatt kezdődik és a falu egykori „földbirtokosának” a kertjében halad. A végében álló kúria most a kollektív gazdaság székháza. Az udvaron ott áll a pirosra festett hirdetőtábla: „Mindent a dolgozó népért!”. „A munkás-paraszt szövetség népünk éltető ereje” – a feliratok piros-sárga-kék színekben pompáznak, ami még fakultságában is olyannyira elüt a hol sáros, hol poros barnásacska tónusoktól, az udvaron kapirgáló tyúkok és csirkék tisztes gyülekezetétől meg a nyargalászó cirmos cicáktól. Az udvaron olajfoltok között állnak a traktorok és a sok levetett gépalkatrész. Sehol egy teremtett lélek, a nyitott irodák ajtóit csapkodja a szél, látszanak a földre szórt libegő papirosok. A szövetkezetben az ismerős szag fogad: petró, szövet, dohány. A felnyitott cukrosládából kiárad a részegítő, émelyítően édes illat.
Mire visszakapaszkodom a cigarettákkal, dél van. A templom előtti kis téren megszólal a trombita, valamilyen katonai ébresztő módosított dallamát fújja a sántikáló férfi, majd rekedt hangján elkezdi: „Közhírré tétetik…” Az tétetik közhírré, hogy a román népköztársaság születésnapjára a zászlót minden kapura ki kell tenni, ellenkező esetben az elkövetők (nem kitevők) példás büntetésre számíthatnak. Előveszem a piros-sárga-kék zászlót a kamrából, a padlásra vezető létra alól, girbegurba nyeléről lekerülnek a pókhálók, nagy nehezen feldrótozom a szekérkapu tetejére. Ilyenkor mindig felötlik, hogy ott, a padláson, a tetőlécek alá bedugva egy másik zászlórúd alussza álmát, két és fél méteres, férfikar vastagságú, amely­re szalagszerűen a piros-fehér-zöld színek vannak felfestve. Neve is van: „a bevonuláskor”. Egyébképpen továbbra is csend van, még nagyobb csend. Minden augusztus 22. és 23. napnak ez a része ilyen, egymásra lehetne másolni őket, de minek. Akkor is ugyanazt az egyet adják ki, amiből egy is elég. De a napok többi része egymás mellé téve kiadja az eföldi örökkévalóságot.