Augusztusi nyáréjszakában alszik a falu a maréknyi kis völgyben. Mélysötét van, a meleg, tömött felhők belógnak a tenyérbe, érezni lehet hatalmas súlyukat. Hirtelen végigfut a hatalmas golyó a felhők tetején. Ugrabugráló futása döngő hangorkánnal tetőzik, majd mindent szétszaggató csattanással ér véget valahol a láthatáron.
Egyéb golyók is követik a nyomát, és hirtelen egyetlen össze-vissza cikázó fényár szilánkolja fel a felhők testét. A pókhálószerűen szétszaladó óriásvillámok zaklatóan bevilágítják a tájat. Majd az egyik belecsap a templom tornyára felszerelt villámhárítóba, vakító fehéren, majd sötétvörösen izzik a vas le egészen a cintermet szegélyező magas kőkerítés alá. De ez csak az első villám, a következőnél már ki lehet venni a vezeték tenyérnyi széles, vastag vasát is, ahogyan kínlódik Isten rettenetes nagy töltésével, mert mi más lehet ez? Isten megmutatja a híveinek a templomot, ahova nem járnak, hogy jó lesz vigyázni ama templomra, mert hanem szégyenszemre úgy lerontja, hogy az utca végében kereshetik a köveit. És jön a harmadik csapás is, az egész templom fehér, majd vörös fényben tündököl a horizonton, felmagasodik, majd megint kisebb lesz, ahogy a retinán a visszatartott méretarányokból lehet látni. A következő csapást már nem állja a vezeték, milliónyi apró világító vasgolyóként fröccsen szét a fémpára-felhőben. „Kész, ennyi volt a templomnak” – gondolja a kisfiú, aki a papi lak szalonjának ablakából, a félrehúzott függöny mögül nézi mindezt, a vihedernek, a templomnak és a fényfelhőnek a rémült csodálatában, félig-meddig a padló fölött lebegve. De nincs még egy villám, ennyi volt, apró, surrogó cseppekkel indul a zápor, egyre kopogósabb, nagyobb jégdarabkák is vannak benne, majd elkezd ömleni odafentről a víz valóságos patakokban, és végül az egész felhő mintegy leesik a ház tetejére, és nem lehet semmit sem látni a szürkésedő óriásfeketeségben. Locsog minden a ház körül, az orgonabokrok alatti árokban kavarog odébb kifelé a víz, az első udvar felé. És amikor minden eláll, még egyszer kifehéredik a templom oldala: vakító fénnyel érkezik egy kisebb szekérkerék átmérőjű tűzgömb, lassú lebegéssel suhan át a kapu fölött, és szinte ejtőzve, ide-oda lépésekkel halad körbe-körbe a cinteremben a tető alatti magasságban. Bevilágít az ablakokon és a benti sötétben megfényesíti a szószéket, a néma padokat, a sötétbársony-terítőket. Majd ahogy jött, milliom apró kis sejtjében villogva leereszkedik a faluközpont felé tartó utcácskán, utolsót villantva az évszázados hársfára.
Itt mindent a csend ural. Reggelente elzörög néhány szekér a földek felé, majd este visszazörög. Akkor megszólal a kovácsműhely hangja is, lovakat visznek patkoltatni. Most már a reggelben is itt kopogtat a kovács, vési ki a templomtorony falából a villámhárító szalagját tartó bilincseket, hogy mire újra látogatná az Úr, helyén legyen a fogadókészség. Egy ilyen vihar után sok minden megváltozik a kiskertben és a gyümölcsöskertben, össze kell szedni a letört ágakat, felkutatni a fűben a rengeteg levert almát, körtét, szilvát, mehet minden a pálinkába. Amiből majd bőven ereszt a nagybaconi főzdében a híres „Antal-keserű”, szeptemberben, amikor minden falusfél megkóstolhatja és véleményezheti a bodosi tiszteletes híres nedűjét. A kertben sem vagyunk egyedül, feketerigók és sárgarigók versengenek velünk a piros belű körtéért meg a bakkbűzkörtéért (sajátos neve ellenére ez a legfinomabb). Összeszokott ember a madárral, versenyt hajtunk, csak a tisztes távolságot tartják be, szaporán ugrálnak a lassan száradó fűben.
Elérkezett az ideje annak, hogy lemenjek a faluba a nagyapám napi két csomag nacionáljáért. Az ösvény a hársfa alatt kezdődik és a falu egykori „földbirtokosának” a kertjében halad. A végében álló kúria most a kollektív gazdaság székháza. Az udvaron ott áll a pirosra festett hirdetőtábla: „Mindent a dolgozó népért!”. „A munkás-paraszt szövetség népünk éltető ereje” – a feliratok piros-sárga-kék színekben pompáznak, ami még fakultságában is olyannyira elüt a hol sáros, hol poros barnásacska tónusoktól, az udvaron kapirgáló tyúkok és csirkék tisztes gyülekezetétől meg a nyargalászó cirmos cicáktól. Az udvaron olajfoltok között állnak a traktorok és a sok levetett gépalkatrész. Sehol egy teremtett lélek, a nyitott irodák ajtóit csapkodja a szél, látszanak a földre szórt libegő papirosok. A szövetkezetben az ismerős szag fogad: petró, szövet, dohány. A felnyitott cukrosládából kiárad a részegítő, émelyítően édes illat.
Mire visszakapaszkodom a cigarettákkal, dél van. A templom előtti kis téren megszólal a trombita, valamilyen katonai ébresztő módosított dallamát fújja a sántikáló férfi, majd rekedt hangján elkezdi: „Közhírré tétetik…” Az tétetik közhírré, hogy a román népköztársaság születésnapjára a zászlót minden kapura ki kell tenni, ellenkező esetben az elkövetők (nem kitevők) példás büntetésre számíthatnak. Előveszem a piros-sárga-kék zászlót a kamrából, a padlásra vezető létra alól, girbegurba nyeléről lekerülnek a pókhálók, nagy nehezen feldrótozom a szekérkapu tetejére. Ilyenkor mindig felötlik, hogy ott, a padláson, a tetőlécek alá bedugva egy másik zászlórúd alussza álmát, két és fél méteres, férfikar vastagságú, amelyre szalagszerűen a piros-fehér-zöld színek vannak felfestve. Neve is van: „a bevonuláskor”. Egyébképpen továbbra is csend van, még nagyobb csend. Minden augusztus 22. és 23. napnak ez a része ilyen, egymásra lehetne másolni őket, de minek. Akkor is ugyanazt az egyet adják ki, amiből egy is elég. De a napok többi része egymás mellé téve kiadja az eföldi örökkévalóságot.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.