Gondolom, Szabó Katit nem kell külön bemutatnom. Talán még a megyei tanács elnökének és Sepsiszentgyörgy polgármesterének sem, mert a sportcsarnok általuk „elfelejtett”, semmibe vett névadó ünnepsége óta eltelt idő alatt csak megtudták, hogy Kati háromszéki, zágoni születésű, és a sportvilág azon négy tornászlánya közé tartozik, akinek sikerült egy (hangsúlyozom: egy!) olimpián négy aranyérmet szereznie (és ráadásként Kati szerzett még egy ezüstöt is). S ha netán kedves olvasóink többet is akarnak tudni Szabó Kati sikersorozatából, elismételem:
1980: ifjúsági Európa-bajnokság, Lyon: 4 aranyérem (egyéni összetett, ugrás, gerenda, talaj)
1982: ifjúsági Európa-bajnokság, Ankara: 2 aranyérem (egyéni összetett, talaj), 1 ezüstérem (felemás korlát), 1 bronzérem (ugrás)
1983: Európa-bajnokság (felnőttek), Göteborg: 2 aranyérem (felemás korlát, talaj), 1 ezüstérem (ugrás), 1 bronzérem (egyéni összetett)
1983: világbajnokság, Budapest: 1 aranyérem (talaj), 3 ezüstérem (ugrás, felemás korlát, csapat), 1 bronzérem (egyéni összetett)
1984: nyári olimpiai játékok, Los Angeles: 4 aranyérem (ugrás, gerenda, talaj, csapat), 1 ezüstérem (egyéni összetett)
1985: Universiade, Kobe: 2 aranyérem (ugrás, gerenda), 4 ezüstérem (egyéni összetett, csapat, felemás korlát, talaj)
1985: világbajnokság, Montreal: 3 ezüstérem (ugrás, gerenda, csapat)
1985: Európa-bajnokság, Helsinki: 1 ezüstérem (ugrás)
1986: világkupa, Kína: 1 bronzérem (ugrás)
1987: Universiade, Zágráb: 2 ezüstérem (ugrás, gerenda)
1987: világbajnokság, Rotterdam: 1 aranyérem (csapat), 1 bronzérem (gerenda).
Ezt még hadd egészítsük ki azzal, hogy az egyetemes magyar sport 6. legeredményesebb olimpiai éremgyűjtője:
1. Gerevich Aladár vívó (1932–1960 között) 7 arany-, 1 ezüst-, 2 bronzérem
2. Kovács Pál vívó (1936–1960) 6–0–1
3. Kárpáti Rudolf vívó (1948–1960): 6–0–0
4. Keleti Ágnes tornász (1952–1956) 5–3–2
5. Egerszegi Krisztina úszó (1988–1996) 5–1–1
6. Szabó Katalin tornász (1984) 4–1–0.
Nos, ilyen éremgyűjteménnyel (na persze, ehhez hasonló, de inkább gazdagabb a serleg- és érmeket kísérő emléktárgy-kollekciója) a szöuli olimpiai játékok „előestéjén” váratlanul visszavonulót fújt. Nem azért, mert „megkopott volna” tudása, hanem mert az utolsó években „kifelejtették” a válogatott központi felkészüléseiből, de hogy biztosak legyenek a válogatott jó csapatteljesítményében, felkészülés nélkül is kivitték a világversenyekre; és nem azért, mert lefoglalták az olimpiai érmekért beígért különdíjak (egy-egy gépkocsi minden aranyért – ez volt a „Kárpátok géniuszának” nagy ígérete...), nem, hanem sokkal inkább az húzódott meg a háttérben, hogy elege lett a személyét ért, sportszerűnek, emberségesnek éppen nem mondható tettekből.
A visszavonulás után beiratkozott a fővárosi Testnevelési Egyetemre, elvégezte azt, közben edzősködött Déván. Minden bizonnyal Magyarországra is elment volna edzősködni, de nem hívták, így aztán férjével, Tamás Krisztiánnal Franciaországban vállalt edzői munkát, egészen pontosan Chamalières-ben. Két fiuk van, Lorenzo és Zénó. Otthon, a családban magyarul beszélnek. Szabó Kati szülei elvesztése után is rendszeresen hazalátogat szülőföldjére, szülőfalujába. Most is itthon van, mert itthon érzi magát Zágonban, itt, a Kárpátok lábánál, a falut simogató erdő friss leheletében, tiszta levegőjében.
– Milyen érzés újra itthon lenni? – volt az első kérdésem.
– Csodálatos. El sem tudom mondani. Csodálatosan jó, pedig az édesanyám és édesapám elvesztése okozta űr nyomja a szívemet, lelkemet. Gyakran a sírás fojtogat, s ez érthető, hiszen a ház, az udvar, a csűr minden szeglete, része róluk mesél, és csak szépeket. Csodálatosan jó szülők voltak. Szerettek, szerettem őket. Nagyon, de nagyon... Rég, hogy elmentek – kilenc éve az anyukám –, de most is nagyon hiányoznak. Valószínű, azért is, mert gyerekkoromban keveset voltunk egymás mellett... Most én nyitok ajtót, én zárom be azt... Nem ehhez szoktam...
– S persze ahhoz sem, hogy hazajöttöd után hatalmas munkába kezdjél az épületek körül. Mi a probléma?
– A gombásodás. Hadd ne részletezzem, hogy mi vár rám... Tény, hogy az épületek körüli tennivalók sűrűjébe pottyantam. Az épületek karbantartása sok figyelmet igényel, és nagyon sok munkát követel. Nehéz kint lenni, messze a szülőfalutól, és itthon, Zágonban rendet tartani.
– Azt korábban már mondtad, hogy hátgerinc-bántalmakkal küszködsz, és minden bizonnyal megműtenek...
– Meg is műtöttek diszkoszsérvvel. Két éven át küszködtem a fájdalmaimmal. A becsípett idegszál okozta fájdalom lehúzódott a lábamba, s ott kínozott szörnyű kegyetlenséggel. Pár hónapot ágyba kényszerültem.
– És hogy érzed magad most?
– Sajnos, megmaradtak a krónikus fájdalmak. Küszködöm velük, nem szabad megadnom magam. Abbahagytam az edzősködést, most otthon vagyok, a gyerekeknek, a családnak élek. Van időm bőven arra, hogy átgondoljam újra és újra az életemet, hogy rájöjjek a nagy igazságra: az egészség mindennél fontosabb. Zénót rendszeresen viszem táncolni – a hip hop és a dzsessz a két kedvenc tánca –, Lorenzo pedig abbahagyta a focit, középiskolába jár, most tizenkettedikes. Nemzetközi kereskedelemre akar szakosodni.
– Most hol van a két gyerek?
– Aradon, Tamás nagymamájuknál nyaralnak.
– És kedves férjed, Krisztián hol tart? Kérdem ezt, mert mondtad volt, hogy kiszállt az edzősködésből. Mivel foglalkozik?
– Visszatért a sportba, kajakozik, versenyeket szervez. Történt ugyanis, hogy egy Chamalières melletti község helyi tanácsa rábízta a közösség sportéletének vezetését.
– S ha már újra előkerült a sport, hadd kérdezzem meg: milyen az élet sport nélkül?
– Kezdem megszokni a torna hiányát, ebben első számú támaszom, sajnos, a fájdalom. Aktívan nem dolgozom a sportban, de követem kitartóan. És nem csak a tornaversenyeket, -eseményeket. Nagyon szeretem például a teniszt. Idén voltam is a Roland Garroson. Csodálatos volt, felemelő.
– Mi a véleményed a román tornáról?
– Nem vagyok megelégedve vele. Visszatért ugyan Belu és Bitang is, és mégsem az a román női torna, ami volt.
– Véleményed szerint miért? Mi ennek az oka?
– A mai generáció tornászai nagyot látnak maguk körül. Ha annyit is dolgoznának, mint amekkorának látják magukat, és úgy, ahogy a követelmények előírják, minden bizonnyal fenn lennének a tornasport csillagos egén. Tetszik látni, a világversenyeken egyre jobban szerepelnek az angolok, a spanyolok, az olaszok... Erre oda kell figyelni. Az új hullámok egyre erőteljesebben veszélyeztetik a tornaszerek világát. Nálunk pedig mintha megállt volna minden, jó ideje egy helyben topogunk, nem akarjuk észrevenni, hogy elindultunk a lejtőn. Úgy látom, úgy érzékelem, a politika összetörte a román sportot. Nem, nem értem, hová tűntek el a sporthoz értő, a sportot igazán szerető szakemberek? Hová „zárták” el őket?... Aztán itt a pénz. Ma egyre nagyobb teret hódít maga körül, és mindenre igyekszik rányomni saját bélyegét...
– Tartod-e a kapcsolatot a régi tornászokkal?
– Igen, természetesen. Rendszeresen megbeszéljük problémáinkat. Akin csak tudok, segítek. Jól megvoltunk egymással, s a barátságot becsületbeli kötelességünk megtartani, ápolni.
– Vágyad, álmod?
– Az álmodozásokról már teljesen lemondtam. Minden vágyam az, hogy egészségem legyen, a többi aztán jön magától – itt, Zágonban, ott, Chamalières-ben, mindenütt.
– Katikám, adja Isten, hogy úgy legyen.
