Egy alkalommal farizeusok és írástudók jöttek Jézushoz. Megkérdezték tőle: „Miért szegik meg tanítványaid az ősök hagyományát? Evés előtt ugyanis nem mosnak kezet.”
Jézus erre magához hívta a népet, és így szólt: „Halljátok és értsétek meg: Nem az teszi az embert tisztátalanná, ami a szájába kerül, hanem, ami a szájából kijön.” Ekkor hozzáléptek tanítványai, és így szóltak: „Tudod, hogy a farizeusok megütköztek szavaidon?” Jézus ezt válaszolta: „Hagyjátok őket! Vak létükre vakok vezetői ők. Ha pedig vak vezet világtalant, mind a kettő gödörbe esik”. (Mt 15,1–22 és 10–14.)
Miért a fenti, kissé lerövidített idézet? Mert teljesen „rímel” némely mai politikai helyzettel, mely egyaránt fellelhető mindenütt, hol magyar érdekről van szó, határoktól függetlenül. Először is tisztázzuk a farizeus szó pontos („pontás”) fogalmát. A farizeus egy ókori, szigorú vallási elveket valló zsidó párt volt, amelynek tagjai az előírásokat szigorúan megtartották. A farizeus szót ma átvitt, pejoratív értelemben elsősorban a képmutató, álszenteskedő emberekre használják. A farizeusokat azért nevezi Jézus vakoknak, süketeknek, mert csak a törvényeket nézik, s azok szigorú, betű szerinti betartására törekszenek, és nem arra figyelnek, aki a törvényeket adta. Hagyományaik túlzó tisztelete vakká teszi őket az új idők jeleinek meglátására. Az ősi hagyományokhoz való túlzott ragaszkodás és az új, modern lehetőségek keresése sok ellentét forrása volt egykor, s lehet ma is. Sokszor valóban nehéz megtalálni a középutat. Egyesek a régi, jól bevált, sokszor kipróbált dolgokra esküsznek, és mereven elutasítanak minden újat, ami esetleg a hagyományos gyakorlatot kiegészítheti. Mások mindent elvetendőnek tartanak, ami a múlthoz kötődik, s lázas igyekezettel próbálnak szüntelenül új dolgokkal előállni.
Pedig a választás valójában egyszerű, csak folyamatosan a békére kell törekedni. Hogy mindig nyugodtan és tiszta tekintettel nézhessünk az emberek szemébe. Hogy ajkunkról csak tiszta beszéd, bátorító szó hangozzék el. Hogy lépteink magabiztosak legyenek és útjaink mindig egyenesek. Hogy mindig szívesen nyújtsuk a kezünket, ha adni és segíteni kell. Hogy értelmünk éber, üde és friss legyen az igazság befogadására, és rendíthetetlen akaratunk mindig arra irányítsa gondolatainkat, szavainkat, cselekedeteinket, ami fölemel!
Nem véletlen a fenti magvas gondolatok megidézése az Írás és földi szolgálói segítségével. Tétovaságából most hirtelen felébredt, fellelkesült a bukaresti parlament magyar érdek-képviseleti mozgalmárainak hada. Az államfő elment Nyergestetőre, magyarul szólt, és dicsért székelyt, tolerált zászlót. Sok mindent tett ő már. Pont azt ne tette volna, amit épp választások közeledtével kell? Pedig, hej, a Nyergestető tud valamit. Szégyen, gyalázat, sepsiszentgyörgyi születésűként tavaly voltam először ott, s – restellnivaló vagy sem – meglett férfiként csorgott a könnyem a kopjafák között, belül meg úgy zokogtam, hogy most, írás közben is elszorul a torkom. Van valami ott, a Kászonok végében, a hely szelleme, ki ma is él, és nagy dolgok tudója. Mintha azon a maréknyi helyen a földből elemi erővel törne fel kicsiny népünk nagy történelmének izzó szellemlávája. Egyszer talán kiderül, igaz-e mindez. Hátha megéljük még. S hátha az ázsiai vonású államférfira is ragadt valami belőle.
S hátha a helyi, békési most épp narancsban tollászkodó – de egykor barna vagy épp veres ruhás – okoskodók is értettek valamit ebből a példás beszédből.
