Én is kaptam itt nyaraló svédországi ismerősünk, Katalin jóvoltából egy motorkerékpárt. Mondtam, soha nem vezettem ilyesmit. Kérdezték, biciklizni tudok-e. Ha igen, akkor vezethetem, mert van hajtási jogosítványom. Ott-tartózkodásom idején rendőrt nem is láttam a faluban. Kissé irtóztam egy szál fürdőnadrágban motorozni, arra gondolván, ha elvetődöm, tollú nemigen marad rajtam.
A tengeren északra és délre, a homokos parton, ameddig a szem ellát (olyan 10–10 kilométerig, mert ködös a levegő), az égvilágon senki. A fürdőszezon nagyjából lejárt, novembertől márciusig tart. Akkor jóval hűvösebb van. Januárban előfordult – mondták –, hogy egy reggel „csak” kilenc fokot mértek! Most a leghűvösebb reggelen is 25 Celsius-fokot mutat a hőmérő. A tengervíz harmincfokos, este, holdfénynél is fürödhet az ember, és amikor kijön a vízből, nem fázik.
A parton lehet zuhanyozni, de a sós vizet lemosandó a kolónia medencéjében villanyfénynél még alaposan áztatgatjuk magunkat.
A falu kisebb-nagyobb üzleteiben a faszéntől elkezdve mindent árulnak. Hetente háromszor piac is van más-más helyen, a legnagyobb a szerdai. A homokos földön hosszú asztalsorok állnak egymással nagyjából párhuzamosan. Min­denféle anyagokból eszkábált tetők alatt zajlik az árusítás és az élet. A tető napsütéstől és esőtől véd, bár ott-tartózkodásom idején, sajnos, egy jó trópusi esőben sem volt részem, nem mint Szentgyörgyön, ahol júniusban egy kisebb tornádót is lehetett látni az égen.
A piac tele számomra ismeretlen növényekkel és gyümölcsökkel is, pityókától, uborkától kezdve, bambuszrüggyel, gombával befejezve van itt minden. Leginkább a húsárusítás tetszett. Egy körfogashoz hasonló alkotmányon körben kampón lógtak a különféle húsok. A disznóhús olcsóbb, a marha drágább. Van itt rák és hal is, számtalan fajta és nagyságú. Néha elhessegetik róluk a legyeket. A mi ellenőrző szerveink rögtön bezáratnák az összest. Közben mindenütt zajlik a sütés-főzés. Óriási mosdó­tálakhoz hasonló edényekben – amelyeket gázégőkkel melegítenek –, sütik az egész csirkéket, húsféleséget, gombócot, vaslapokon meg a palacsintaszerű, számomra ismeretlen anyagokkal töltött lapótyát. Más a banánt sütögeti. Nem bátorkodtam ezeket megkóstolni, így nem tudom, finom-e vagy sem. Tény, hogy mindenki mindenütt eszik: a piacon, az utca szélén, a vonaton, az áruházak étkezőrészlegein, amelyek legalább felét teszik ki az üzle­teknek.
Zöldségféléket, tojást és húst a közeli nagyobbacska város, Prachuap Kirikan nevű üzletében vásároltunk. Ez pontosan olyan, mint nálunk. Óriási a választék. Lég­kon­dicionálás, hűtőpultok, jégen tartott halak, rákok. A nemzetközi cégek a helyi ízlésnek megfelelő élelmiszereket gyártanak. A porleves sem olyan, mint itthon, mert rizsből készült tésztafélét tartalmaz, és a csomagban mellette kis tasakban ott az elmaradhatatlan csípős fűszer, másikban az olaj. Egy ilyen adagot én két ízben ettem meg úgy, hogy közben a mellékelt fűszerek felét sem használtam. A thaiföldiek rengeteg párolt zöldséget és salátát, halat, rákot esznek. Lehet, ezért jók a fogaik. Alacsony termetűt és kopaszt vagy ősz hajút alig látni.
A szabad ég alatt történő foglalkozások adómentesek, ezért az utcák mentén, még a fővárosban is mindenfelé kifőzde, tele kuncsafttal. A fent említett városban, a bankban, ahová pénzt váltani mentünk, fáztunk. Aztán egy tengeri akváriumot is felkerestünk, ahol mindenféle tengeri halat és herkentyűt láttunk élőben, és elnézegettük a város közepén levő majomszigetet, ahol kis majmok élték mindennapi életüket. A turisták banánnal etethetik a jámbor állatokat.
Másnapi programunk egy nemzeti park meglátogatása volt. Ezekből több mint száz van az országban. Bár a száraz időszak végén jártunk, mégis meglehetősen buja növények labirintusában izzadtunk. Számunkra ismeretlen óriási fák, a jól kitaposott ösvények mellett táblácskákon latin nevük is feltüntetve. Sok famatuzsálem úgy néz ki, mintha lombjából vastag kötelek lógnának le, amelyek belegyökereztek a talajba. A patakok gübéiben halak lubickolnak.
Thaiföld az Egyenlítő és a Ráktérítő közti részen fekszik, térképe elefántfejhez hasonló. Mi az elefánt ormánya közepén, körülbelül a 11. északi szélességi fokon voltuk, ahol Thaiföld a legkeskenyebb, s Mianmarral, a régebbi Burmával határos. Télen a nap déli, nyá­ron északi irányban vonul az égen. Ha kiálltam déli egy órakor, pontosan a fejem tetejét sütötte, és így árnyékot csak a fejem és a vállam vetett a földre. A hold is a fejünk felett mosolygott az ég tetején.
Kismotorral ellátogattunk a mianmari határra, olyan 25 kilométernyire. Nem lett volna nehéz, csak nagyon fújt a szél, és számomra, kezdő motorosként ez meglehetős izgalmakkal járt, mert hol a sáncba akart dönteni, hol meg az út közepére. A határon a nem thaiföldieket nem engedik át. A határátkelőnél hatalmas zsibvásár: az égvilágon mindent lehet itt találni, a mini Buddha-szobrocskák, amulettek, csecsebecsék végeláthatatlan sorától az egzotikus növényekig és bútorokig. Az ilyen kirakodóvásárszerű piacokon mindenütt lehet alkudozni. A taxis és tuk-tukos szállítás esetén meg egyenesen ajánlatos a viteldíjban előre megegyezni. Mindenütt sütnek, főznek, esznek. A hatalmas vásár területén el is tévedtünk, szerencsére látszott a tájékozódási pont, a határátkelő, így megtaláltuk járműveinket. A legnagyobb melegben motoroztunk hazafelé. Időnként olyan forró levegő csapott szembe, mintha felhevített kemencéből fújta volna egy ventilátor.