Némileg magyarázhatná a Jel Színház Woyzeckjének sikerét, hogy egy performanszból született az előadás. Bár ez sem teljesen fedi a valóságot, a siker Nagy József sajátos színházi látásmódjának köszönhető inkább, az önmagában is megdöbbentő, töredékes Büchner-szöveg Nagy József-i megközelítése egy őrült vízió, jószerével szavak nélkül, csupán mozgással előadva, még az arcjátéknak is minimális lehetőséget enged a szereplők agyagmaszkja. Túlcsordulásig telítve groteszkkel, a leginkább farsangi szalmabábura hasonlító ruházatok engedte esetlen csetledezéstől kezdve az elnagyolt japán harci táncon át az erőfitogtató bizonygatásokig, és közben a mindenen átsütő kiürültség, kiszolgáltatottság. Az értelmetlen kísérleteknek alávetett katona, ha végzett a kapitány öltöztetésével, a hangjaszegetten recsegő trombita sem hívja újabb széttört tojás összerakása-szerű eszementségre, és borsót sem kell már pisilnie vezényszóra, úgy érzi, szabaddá vált, de e szabadság újabb terhet jelent, a gondolkodás súlyát kell elviselnie, és akkor rádöbben: „minden üres, minden halott”. Hát vödörbe fojtja kiáltását, de az sem segít, előtör belőle az erőszak, gyilkol, önmagát sem kíméli, végül az egyetlent, aki szereti, aki segítene rajta: feleségét is megöli. Hogy mindezt hogyan lehet a színpadon úgy megjeleníteni, hogy az esetleg a mozgásszínház nyelvét csak kezdő szinten „beszélő” néző is megértse, nos, ez a siker valóságos titka. Amiről az előadás utáni közönségtalálkozón Bocsárdi László azt mondta: látva a Nagy József-féle Woyzecket, úgy érzi, fölösleges a szószínházzal bíbelődnie. Ami a maga során szintén csak féligazság: emez kell, amaz nélkülözhetetlen. Hogy melyik az emez és melyik az amaz, döntse el az olvasó.