Ez amúgy rendben is lenne, mert Tompa Andrea tavaly megjelent regényét mindjárt első szavaival fajsúlyosnak minősítette a beszélgetőtárs Tamás Dénes író, ami nyilván nem a közel 500 oldalas kötet emelgetési ne­hézségeire vonatkozik, hanem elsősorban a témára: a múlt század tízes-húszas éveiben élt értelmiségi fiatalok – két orvos – sorsának változásait követjük nyomon, és hiába tudjuk, hogy kitalált a hol egyik, hol másik szereplő által továbbvitt történet, a közeg – az akkori kolozsvári és vidéki, fürdői élet – annyira hiteles, hogy a száz évvel ezelőtti Erdélyről is képet alkot az olvasó. Hosszas dokumentálódás és megfontolás eredménye ez, ahogy a régies nyelvezet sem pusztán formai elem, hanem a néző távolságtartását, tisztább látását is segíti egy sokakat foglalkoztató, de irodalmi szempontból igen kevéssé feldolgozott területen. Az 1971-ben Kolozsváron született, 1990-től Budapesten élő, majd 2008-tól ismét Ko­lozs­várra visszatérő szerző T-szind­rómával jelölte az impériumváltás utáni belső vívódásokat, amelyek közül főként a gyászt kívánta ábrázolni, ugyan­­akkor az élet lehetséges módját is felmutatja, és mindezt végleges „igazságok” meg­fo­gal­ma­zása nélkül, hiszen a világ foly­ton változik, már mi is korábban elképzelhetetlen történelmi események tanúi és részt­vevői vagyunk. Az emberi pil­lanatokról azonban a szak­em­berek, a történészek nem írnak, pedig laikusok számára így válik érthetőbbé egy-egy korszak: ha van, aki „lefordítja”. A már több díjjal kitüntetett Tompa Andrea előző regénye, A hóhér háza is Ko­lozs­váron játszódik, a hetvenes-nyolcvanas éveket mutatja be egy kamasz lány szemszögéből.