Petrovits István és Kiss Béla közös, sepsiszentgyörgyi tárlatán aktok és akvarellek bizarr módon hatnak egymásra, megszüntetik, terrorizálják, de ki is egészítik, magyarázzák egymást, mintha nem is állhatna távolabb egymástól egy ellebegő tájrészlet és egy felderengő női test.
Petrovits egyetlen kisszobra a belső terem közepén álló kapu felé mutat, mely kapun előbb-utóbb átkelünk, de mielőtt még belépnénk a tájképek és a varázslatos, álombeli női testek bűvös, egymást metsző terébe, a képekbe, mint hajdan a kínai mitológiában az üldözői elől menekülő festő saját képén felragyogó titokzatos erdejébe, visszafordulva, egy végtelen pillanatra összegezhetjük a látványt! S így talán választ kaphatunk arra a kikerülhetetlen kérdésre is, hogy miért születik meg a két egymásnak látszólag ellentmondó képi világ elsodró harmóniája.
Racionális világmagyarázat szerint a felvilágosodás tévelygő örököseiként még mindig hisszük, hogy a világ leírható, és ha leírható, meg is magyarázható, mindennek oka és célja van, véletlen nincs! Egyszerű. Van a táj, amelyben élünk és a lányok, akik között élünk, és akiknek szintén hazájuk ez a táj. De mindez nyilván mégsem ilyen egyszerű, csodálatos tájképekről és villódzó, fényben ellebegő lánytestekről van szó, fel is tételezik egymást, meg nem is, és újra ott vagyunk, ahol voltunk. Hol máshol lehetnénk?
Az nyilvánvaló, hogyha odanézel, sikerül a valóság, Kiss Bélának és Petrovits Istvánnak sikerül, mert oda néznek, de akkor talán az egyik zordan komor tájkép titokzatos, egymást takaró, égre törő fái közül kibukkannak a láthatatlan árnyak, és kérdeznek. Például azt, hogy mi a valóság, amit le akarnak festeni, amit meg akarunk írni? És nagyon hamar kiderül, hogy az aktokon és csendéleteken uralgó bűbáj tovább sodor a racionalista világ- és képmagyarázatoktól az asszociációk sötét mezőire.
Góngora tizenhetedik századbeli spanyol költő A Minótaurosz magányossága című vakító esszéjében azt írja, hogy „A sivatag mélyén rejlő páratlan kincs, amit ember még soha nem látott, és Isten rendelése szerint nem is fog, tulajdonképp nem is létezik, mert valóságról csak akkor lehet beszélni, ha van legalább egyvalaki, akinek az elméjében értelmet nyer ez a fogalom. Az állatok és az angyalok sem a realitást, sem az irrealitást nem ismerik, mert egyáltalán nincsenek fogalmaik, így számukra mind a valóság, mind a valótlanság a maga megfoghatatlanságával egyet jelent abszolút fogalmakkal.” Ha jól értjük – ami egyáltalán nem bizonyos, semmi nem bizonyos, a kapu felé közeledve már tudom, csak a halál –, egy dolog nem akkor valódi, ha van, ha létezik, hanem csak és kizárólag akkor, ha észlelik, érzékelik! Góngorának igaza lehet: „a világ mindenkori tulajdonságai aktuális tudatállapotunk függvényében alakulnak!”
Az én tegnapi és mai tudatállapotom szerint a mellékelt versekben körülbelül így jeleníthető vagy közelíthető meg a két művész rejtélyes világa.
Valóság-e az erdőrészlet? Számtalan különös erdőrészletet láthatunk Kiss Béla akvarelljein, nyilván igen, de azzal, hogy a festő oda nézett – aktuális tudatállapotában, amely a tegnap nyilván, más volt, mint a tegnapelőtt vagy három esztendeje, és holnap is bizonyosan teljesen más lesz megint, olyan ez, mint a kaleidoszkóp –, és kimetszette, képre menekítette önmagán túlmutató részleteit, valami – keresem a pontos szót, de jobbat nem találok – varázslatot is teremtett! Reális táj lebeg a mágikus táj felé, a hol volt, hol nem volt mesebeli világ felé, amely viszont az akvarelleken már jelen is van. A székely erdőrészletek komor szépségét váratlanul egy tiszai folyórészlet ellenpontozza, a fák árnyéka megcsillan a vízben, s most először döbbenhetünk rá a szigorú, már-már mértani kompozícióra! A bugaci mező a viharban vagy a kommandói, zordságában is gyönyörű téli erdőrészlet vagy a Tusnád körüli erdőből átmentett magas, tüskés fák már csak a ráadás, rímelnek egymásra, de nem adják fel magányukat, akár a lövétei faluból kimentett mesebeli házikók, egy különös, hol volt, hol nem volt világban bolyonghatunk, Kiss Béla csendéleteinek különös és külön valóságában. És közben fel-feltűnnek a táj bűbájosan sugárzó szépségét mintegy kiegészítve a meztelen lányok is.
Ha Kiss Béla csendéleteinek, akkor Petrovits egymást sokszorozó, varázslatosan fel-felaranyló lánytesteinek sem lehet soha vége. A csendélet és az akt lehetőségei valóságukban kimeríthetetlenek. Hogy egy szobrász tud rajzolni, sejthetjük, hiszen szobraihoz elkerülhetetlenül vázlatoznia kell, s Petrovits éppen elég köztéri szobrot, kisplasztikát, kisszobrot készített ahhoz, hogy állandóan kamatoztathassa rajztehetségét. Jó másfél évtizede viszont először vörös, majd felaranyló aktokat kezdett rajzolni, és ezek már nem vázlatok, megejtette az ősi varázs, a lány és női test egyedülálló szépsége. Most már talán az erdőrészletekben kóvályogva és a női testek között elveszve be is léphetünk a kapun, a művek valóságába.
