A művészet örök küldetése: emberekhez, lelkekhez, tudatokhoz szólni, megmozdítani bennünk valamit. A lét öröme… – olvassuk Gothárd Veronika kovásznai kiállításának plakátjáról. S a kiállított közel félszáz munka erről vall, erről beszél. A létről, az örömről, az áradásról. Ebből az ellentétektől feszülő világból sugallja a kavargást, mely kozmikus rend is, s hogy a lét, melybe embernek születtünk és vagyunk, (mégis) szép…
Optimizmus árad a művekből, fölfelé törnek a ritmusok, a formák, erőteljesek, felfokozottak a színek. S ha külön-külön nézzük a képeket, s keressük, mi az, amit szépnek lát és szépnek láttat a művész a létben, akkor ez az egymás megtalálása (Összetalálkozás) egymásra találás, az egymás megtartása (Összetartozás), az Összhang, a megújult, vagy megújulásra való képesség (Újjászületés), az újrakezdés szépsége és mindig-reménysége (Ébredés)… Vagy elvonatkoztatva: a küldetés, hogy értelme van az életednek. A napfény, a természet harmóniája, a nappal és az éjszaka körforgása, tehát a teljes élet.... Örömforrás számára az alkotás lehetősége, hogy szemben állhat egy vászonnal, s rávetítheti, színekbe öltöztetheti a belőle áradó derűt, szépséget, harmóniát.
A művészet örök célja – még ha a kor ezt tagadná is – valaminek a kimondása, amit a művész világra való érzékenysége szerint sugallani szánékszik. Ha bonyolult korunkat nézzük, azt is mondhatnánk, Gothárd Veronika a világ egy kis szeletét rajzolja meg nagy-nagy optimizmussal. Az árnyoldalakkal, a mindenütt ott ólálkodó rosszal, fájdalmakkal nem törődik, az utunk beláthatatlanságával (is) tele világ – nem témája. S hogy ez így van, egyéniségéből fakad. Ő a művészet számára nyújtott örömét viszi minden vásznára. S ahogy végigtekint a néző a kiállításon, azt is észre kell vennie, nem minden munkáját szenvedi meg egyformán. Vannak egysíkúbb képei is, amelyekből nem harsog oly intenzitással az erő. Ám az összhatás felfokozottságában így is egységes.
