Lehet, akkor még sok más iskolán nem is volt magyar megnevezés. Pillanatnyilag nem is tűnt fel senkinek, a magyarok, akik észrevették – igaz, ma már kevesen emlékeznek erre –, természetesnek köny­velhették el, s hiszem, hogy a románok közül is sokan. Akkor ez még nem volt gond.
Persze, nem tartott sokáig a normalitás. A magyar táblás igaz­gatót elhelyezték vagy magától ment el, nem tudom, az utána kö­vetkező pedig újított: magyartalanította a falat. Lehet, akkor fel kellett volna őt jelenteni! Vala­hogy azt éreztük, mint hajdanán Kolozsváron, amikor az első egye­temi év után visszatérve a magyar feliratokat már csak poros alakjukban láttuk: leszedték a be­tűket, de nem portalanítottak a he­lyükön, s a magyar felirat, név jó ideig még ott virított, eligazítva a románul nemigen tudó magyar vendégeket és helybelieket.
Az is igaz, hogy az első években még magyarul énekeltünk – nem dugiban és nem is sunyítva – a bükki menedékházban, s Tibi barátommal egy éjszaka a Kerek­dombtól a diákszállásig az utca közepén elég hangosan nótázva mentünk végig egy bizonyára jól sikerült házibuli után. Akkor még fel sem merült bennünk, hogy valaki megszólíthatna, megbírságolhatna a magyar szóért. Persze, azóta sok víz lefolyt a Szamoson, melyet, olvasom, egyik szakaszon el is akarnak terelni, hogy megnöveljék a repülőtér kifutópályáját, s én bizony éppen ilyen ügyek miatt nem kívánkozom egyetemi éveim kincses városába. Igaz, már itthon is  szemembe vágta egy suhanc, hogy szóljak románul, de magyarázatra már nem jutott ideje, elviharzott.
Ahol csak tudom, mindenhol hangoztatom, hogy magunknak kell megvédenünk nyelvünket, mert ha nem, neveinket is éppen úgy kisajátítják majd, mint hegyeinket. Belenéztem az erdélyi helységnévtárba: nyolcvankét olyan települést sorol fel, amelynek a magyar szó az előneve, s mindössze három a száma azoknak, amelyek román változatában utalás történik a magyarságra. Azt  nem tudom, hogy e több mint nyolcvan település közül hányban élnek még magyarok, de sokban nem: ha már a név sem utal arra, hogy ott valaha magyarok lakhattak, elképzelhető, nagyon rövid időn belül egyszerűen kitörlődik az emlékezetből a hajdani lakosság. Láttam már olyan tévéműsort, amelyben a pár évtizeddel ezelőtt szinte teljesen sváb falut úgy sikerült bemutatni, hogy abban szó sem esett a svábokról, kultúrájukról, hagyományaikról.
De mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Látogassunk csak el olyan intézményekbe, irodákba, termelőegységekbe, üz­letekbe, amelyeknek magyar a tulajdonosa, vagy azért került abba a funkcióba, mert magyar. Körül­belül egy hónapja jártam Baróton, amikor átadták a vadonatúj bevásárlóközpontot. Csillo­gott-villogott, világított, mert ép­pen estefelé volt, égett a villany, de bizonyára nem égett a szégyentől az arca azoknak, akik elnézték és elfogadták, hogy abban a nagy üzletben sem kívül, sem belül egyetlen magyar szó, egyetlen magyar nyelvű felirat ne legyen. Az asszony, akit kérdeztem, magyarul válaszolta, hogy a főnök éppen átképzőn tartózkodik, amint hazajön, körülbelül egy hónapon belül rendeződik ez a dolog. Ha majd arra visz az utam, megnézem. Ám senki ne dicsekedjék azzal, hogy Barót a legmagyarabb város, amikor annak polgárai, vezetői, felelős szervezetei nem voltak képesek rákényszeríteni a tőlük építési engedélyt nyert tulajdonost arra, hogy már induláskor ott legyenek a magyar elnevezések, jókívánságok, útbaigazítások.
Megjártam Sepsiszent­györ­gyön egyik magyar üzletben is. Kétszer is beírtam a panaszkönyvbe, hogy a húskészítmények mindegyikét nevezzék meg magyarul is. Hiszem, hogy változott a helyzet, nem az én beírásomra, de a vásárlók iránti tiszteletből.
Amikor ezeket a sorokat írom, Frunda György a marosvásárhelyi rádiónak adott interjúban azt fejtegeti, mennyivel jobb a skótoknak, hogy leszavazták a különválást. Korábban az Erdélyi Magyar Televízió egyik műsorának jeles meghívottja azt hangoztatta, hogy a sepsiszentgyörgyi polgár szívesebben megy Brassóba hivatalos ügyeit intézni, mintsem hogy Marosvásárhelyre, Székelyföld szék­helyére menjen. S hirtelen eszembe jut, hogy Markó Béla nem restellte kijelenteni a kettős állampolgárság kapcsán, mindjárt a kezdetkor, hogy márpedig ő nem kér a magyar állampolgárságból. Az egyszerű, kevésbé iskolázott, a politizáláshoz nem értő, de a vezetőkre figyelő ember csak kapkodja a fejét, hisz sok százezren mióta várnak erre a lehetőségre, s most jön a nagy vezető, akiben, úgymond, bízott, aki csak tudja, mi a jó…
Elkanyarodtam a névtábláktól, de úgy gondolom, mindezek szorosan összefüggenek. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Így hangzik az intés. Megtoldanám azzal, amit évtizedekkel ezelőtt, még a hajdani Megyei Tükör szerkesztősé­gében jelentett ki fontos politikai tisztséget betöltő személy, amikor a ránk nehezedő nyomást fejtegettük. Igen, ő  mondta: törődjünk azzal, hogy ameddig a takaró ér, addig legalább nyújtózkodjunk. Nos, most is ez a helyzet: legalább a határig el kell mennünk minden körülmények között.
Egyébként csodálkozom a román tannyelvű szaklíceum igazgatónőjének álláspontján: neki, a nevelőnek tudnia kell, hol él, kikkel dolgozik együtt, kiket tanít, másképp nem is igazgathat, ha már itt van! Elhiheti, hogy minket – legalábbis engem – nem zavar, ha román felirata (is) van az iskolának, tehát ne zavarja őt se a magyar, mert e két nyelvnek, ha akarjuk, ha nem, ha akarja, ha nem, együtt kell léteznie, mint ahogy nekünk is együtt kell élnünk, s úgy kell tanítanunk a diákokat, hogy ők is becsüljék, tiszteljék, hallgassák meg egymást.

Péter Sándor