Színházi tükörKözelebb kerülni egymáshoz

2014. november 24., hétfő, Kultúrkert

Fazakas Misi színész, rendező, drámapedagógus, az Osonó Színházműhely vezetője. Az utóbbi tizenöt évben meghatározó személyisége a sepsiszentgyörgyi diákszínjátszásnak, generációkat oltott be a színház, a művészet szeretetével, a színházi szakma fiatalabb alkotói közül sokan őt tartják első tanítómesterüknek.

  • Fazakas Misi (balról) Marokkóban
    Fazakas Misi (balról) Marokkóban
  • A berkane-i fesztiválon bemutatott mask@face.now című előadás plakátja
    A berkane-i fesztiválon bemutatott mask@face.now című előadás plakátja

A szenvedélyes munka, amit végez, régen kinőtte az amatőr színjátszás vagy akár az iskolai drámapedagógia határait, az Osonó Színházműhely az elmúlt évek alatt tizennyolc országban tartott előadásokat, workshopokat, szakmai tréningeket. A nyugat-európai országok mellett Távol-Keleten és Afrikában is több alkalommal dolgozott a társulat, legutóbb november 16-án lépett fel Marokkóban a Berkane-i Nemzetközi Színházi Fesztivál díszvendégeként.
– Vegyük sorba pályád fontosabb állomásait. Mikor kezdett foglalkoztatni a színház?
– A nyolcvanas évek közepén. Másodikos koromban egy reggel úgy ébredtem, hogy érdekel a színház, és megkértem anyukámat, beszéljen Rozsnyai Júlia színésznővel – aki rokonunk volt –, hogy vigyen el engem egy színházi próbára. A Mielőtt a kakas megszólal című csehszlovák drámát próbálták Balogh András rendezésében, nekem pedig annyira megtetszett a színház világa, hogy azután minden próbán ott voltam a bemutatóig. Egyetlenegyszer hiányoztam a négy hét alatt, Király Jóska bácsi állítólag azt mondta azon a próbán, hogy ő nem tud koncentrálni, annyira megszokta a gyermeket a nézőtéren. Így kezdődött a színházzal való kapcsolatom. Később előadásokra is kezdtem járni, némelyiket többször is megnéztem. Amikor 1989-ben Tompa Miklós a Fekete macska című Asztalos István-darabhoz gyermekszereplőt keresett, egyöntetűen rám gondolt a társulat. Ez volt az első szerepem. A rendszerváltás után, kilencedik osztályos koromban Salamon András, a Mikes Kelemen Líceum magyartanára és Győry András megalapította az iskola színjátszó csoportját, amiből az Osonó, később pedig az Osonó Színházműhely lett, én pedig a líceum alatt végig tagja voltam ennek a társulatnak. A 90-es évek elején nagy lendület volt bennünk: diáktanácsot alapítottunk, sulirádiót működtettünk, kosárlabda-maratont szerveztünk, magyarországi diákszínjátszó táborokba jártunk, ahol felfedeztük, hogy mozgásszínház is létezik, és ennek hatására mi is olyan színházat akartunk létrehozni, ami más, mint a kőszínházak. Tizenegyedikes voltam, amikor Salek bácsi abbahagyta a társulat vezetését, ettől kezdve Márkó Eszter és én vettük át az irányítást. Az alapító tagok között több, mára ismertté vált színházi ember volt, például Prezsmer Bogi, Mátray Laci, Kosztándi Zsolt csíkszeredai színész… Húszan-harmincan voltunk, pezsgett az élet, szinte azt mondhatnám, hogy már csak ezért is érdemes volt iskolába járni. Egyértelművé vált számomra, hogy a színire felvételizem, attól függetlenül, hogy matek–fizika osztályban végeztem, amit a mai napig fontosnak tartok.
– Az Osonó kezdeti évei egybeesnek Nemes Levente első igazgatói éveivel, akiről mindig nagy elismeréssel szoktál beszélni. Látsz összefüggést a színházban zajló folyamatok és az Osonó alakulása között?
– Egyértelműen. Meggyőződésem, hogy Nemes Levente igazgatásával kezdődött az a folyamat Sepsiszentgyörgyön, melynek végén Székelyföld kulturális fővárosa lettünk, egy olyan fontos kulturális központ az országban, melyet Bukarest is elismer. Levente hívta ide Bocsárdit és a figurásokat, az ő nevéhez köthető az a koncepcióváltás, melynek értelmében egyedül a minőség szempontjainak kell alárendelni egy társulat, egy színházi intézmény tevékenységét. Ez mindannyiunk gondolkodásmódjára hatással volt. Én személyesen is sokat köszönhetek Leventének, például azt, hogy egy évig művészeti titkár is voltam a színházban abban az időszakban, amikor ő igazgató, Bocsárdi pedig művészeti vezető volt. Sokat tanultam mindkettőjüktől, mestereimnek tekintem őket.
– Hét évig voltál tagja a szentgyörgyi társulatnak, ezalatt a színészi munkád mellett televíziós műsorvezetőként is dolgoztál, műhelyfoglalkozásokat tartottál amatőr színészeknek, a Háromszék Táncegyüttes táncosainak, drámatagozatot alapítottál a művészeti líceumban stb. Több munkakörben kipróbáltad magad, míg végül a fő irányvonal az Osonó és a drámaosztály maradt. Miért ezt az utat választottad?
– Valójában minden a színházhoz kapcsolódott. A színházon belül pedig a próbafolyamat, a keresgélés, az út, amelyen közösen halad egy társulat a kész előadás felé, mindig jobban érdekelt, mint maga az előadás, a taps, a siker. Ez már a pályám legelején így volt. Tulajdonképpen az előadás is eszköz csupán, mely körüljár egy problémát, kérdéseket fogalmaz meg, segít, hogy közelebb kerüljünk fontos témákhoz, ezáltal a nézőkhöz és önmagunkhoz. Úgy éreztem, hogy a kőszínházi keret, a rendszer, ahogyan egy színházi intézmény működik, nem mindig támogatja ezt a fajta elmélyült munkát, keresgélést, némely rendezők pedig olykor valósággal ellene dolgoztak az igényességnek. Amikor felmondtam a színháznál, még nem tudtam pontosan, mi az, amit keresek, de valami olyan színházi formának a megtalálása érdekelt, amely szakítani tud a kőszínházi keretek által megszabott lehetőségekkel, és a nézőkkel való viszonyt is szerettem volna átértelmezni a saját magam számára. Tulajdonképpen a társulatunkkal ma is ezen az úton próbálunk haladni.
– Itthon és külföldön is egyre népszerűbb, sikeresebb az Osonó. Szerinted mi a titka ennek a sikernek?
– Az isteni gondviselés alakította végig az életemet, én mindig csak arra törekszem, hogy nyitott legyek a világ változásaira, kihívásaira úgy, hogy közben az értékrendemet tudjam megőrizni, érvényesíteni. Soha nem hoztunk olyanfajta döntéseket az Osonóban, hogy akkor most holnaptól elkezdünk turnézni, utazni a világban; mindig csak a következő lépésre figyeltünk, arra, hogy megpróbáljuk kihasználni az éppen adandó lehetőséget. A meghirdetett határidőkig megírtunk egy-egy pályázatot, ha meghívtak valahová, igyekeztünk eleget tenni a meghívásnak. A kommunizmus többek között azt a rossz beidegződést oltotta belénk, hogy a tétlenség, a megszokotthoz való ragaszkodás, a felelősség elhárítása jelenti a biztonságot, pedig valójában csak a munka, a bátorság, a kreativitás és rugalmasság hozhat valódi eredményeket az életünkben. Minél többet megtapasztalunk a világból, annál inkább rájövünk arra, hogy csak a kitartó munkának van gyümölcse; dumával, okoskodással, ítélkezéssel nem lehet előrehaladni. Amit most az Osonó megél, abban az elmúlt tíz év megfeszített munkája is benne van: a szinte egy évig tartó próbafolyamat, a hosszú éjszakákon át írt pályázatok, sok-sok ingyen vállalt, önkéntesen végzett munka és az, hogy önerőből, a csapatból, tehát egymásból építkezünk.
– Rég nem diákszínház már az Osonó, mégis minden projektben részt vesznek diákok…
– Az Osonó független színház, amelynek állandó társulati tagjai felnőttek: Mucha Osz­kár, Daragics Berni, Bernát Szilárd és én. De ahogyan te is megemlítetted, fontos számunkra, hogy minden projektünkbe vonjunk be diákokat. Meggyőző­désem, hogy ha elviszünk egy fiatalt egypár hetes turnéra, annyit bővülhet, annyit módosulhat a világlátása, annyit tanulhat az ott látottakból, az előadások utáni közönségtalálkozókból, beszélgetésekből, amennyit a román tanügyi rendszerben biztosan nem tanulna ennyi idő alatt. Én éppen ezt tartom az egyik legnagyobb problémának, hogy abból a három-négy alappillérből, ami a mai világban való jó eligazodást jelentené, sajnos, egyiket sem tanítja az iskola. Rugalmasnak lenni, nyitottnak lenni, kreatívnak lenni és kezdeményezni… Ha ezeket a képességeket birtokolnánk, a munkahely elvesztésétől kezdve bármilyen nehéz helyzetben feltalálnánk magunkat. Nem félnénk attól, hogy a világ állandó mozgásban van és változik, hanem örülnénk az így kínálkozó lehetőségeknek. Mindig van megoldás, csak hinnünk kell benne. Hogyha elölről, hátulról, jobbról és balról falakba ütközünk, felfelé kell elindulnunk…
– Mi a célod az Osonóval, melyek a hosszú távú terveid?
– Pina Bausch szavaival élve, meg kellene keresnünk, hogyan tudnánk közelebb kerülni egymáshoz. Ez a cél folyamatosan: közösségben alkotni, élni, és létrehozni olyan eseményeket, amelyek megmozgatják az embereket, amelyek megpróbálnak segíteni, impulzust adni. Ebben az értelemben is nagyon fontosak számunkra a nemzetközi projektjeink, és az, hogy időről időre más nemzetiségű tagjai is vannak a társulatnak. Sokat beszélgetünk a nézőkkel, és azt érzem, hogy tényleg szükségük van a segítségre, mert nagyon nagy terhek, nagyon nagy sebek vannak, és mindezzel egyedül maradtak. Akkora öröm, amikor azt érezzük, hogy egy-egy előadás enyhíteni tud ezeken a terheken… Persze, nem tudjuk megoldani az előadásaink által felvetett társadalmi, szociális problémákat, de azzal, hogy lehetőséget teremtünk a párbeszédre, lehetőséget teremtünk megtenni az első lépéseket a gyógyulás útján. Igyekszem szolgálattá tenni a színházcsinálást, túllépve a sikerek, díjak, turnék örömén, csak a lényegre figyelni. Létrehoz­hatunk bármilyen nagyszerű előadást, ha nem tudjuk megszólítani a nézőt, ha nem tudjuk megérinteni a lelkét, értelmetlen a fáradozásunk. Nagyon sok fiatal pusztán virtuális közösségekben él, nem tudja, milyen, amikor másokkal valódi közösségben, felelősségünk teljes tudatában építünk, alkotunk, átélünk valamit. Ez a fajta elidegenedés, egoizmus a mai világ egyik legnagyobb veszélye, ezért a mai színház egyik legfontosabb feladata az én értelmezésemben az, hogy megtanítson egymás felé fordulni, egymás szemébe nézni, majd elindítson a kommunikáció és a befelé figyelés útján. Ez a célunk, mert úgy érzem, ez az egyetlenegy esélyünk embernek maradni.
– Együtt éltek, dolgoztok a társulatban, a munka tölti ki a teljes életedet. Nem vonz a polgári lét, család, gyerek…?
– Azt szoktam mondani, ha valaki a családalapítás iránt érez elhivatottságot, akkor azt feltétlenül meg kell lépnie, és biztatni, segíteni kell őt, hisz attól kezdve nagyon jelen kell lennie benne, mert a család is egy kihívás, teljes embert igénylő hivatás. Volt olyan időszak, amikor engem is vonzott, de az utóbbi években annyira átalakult a belső világom, hogy ez a kérdés nem foglalkoztat. Ebben a pillanatban semmi nem vonz, ami polgári. Persze, nagyon szeretem magam megosztani másokkal, örömmel találkozom, örömmel beszélgetek... Nem tudom, mi fog történni hosszú távon, de egyelőre nagyon jól érzem magam ebben a helyzetben – feltölt, energiát ad… Ebben látom értelmét az életemnek.

Kérdezett: NAGY B. SÁNDOR

 

A Színházi tükör rovatot a Salvia patika támogatta.

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye arról, hogy Sepsiszentgyörgyön a járványügyi vörös forgatókönyv lépett életbe?









eredmények
szavazatok száma 568
szavazógép
2014-11-24: Elhalálozás - :

Elhalálozás

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy
özv. DAMIAN IOANNÉ
PRUNOIU FLORICA VIORICA
(Ibike néni)
81 éves korában, özvegységének 3. hónapjában csendesen elhunyt.
Drága halottunk földi ma­radványait 2014. november 24-én 14 órakor helyezzük örök nyugalomra a közös temető ravatalozóházából.
Részvétfogadás a temetés előtt egy órával.
A gyászoló család
2999/b
2014-11-24: Világfigyelő - :

Lágerbe hurcolt magyarokra emlékeztek Kárpátalján

Gyászünnepséggel, emlékmenettel és koszorúzással emlékeztek meg szombaton Kárpátalján arról, hogy hetven évvel ezelőtt deportálták a szovjet hatóságok sztálini lágerekbe a kárpátaljai magyar férfilakosságot.