Egy ország gazdasági életében egyik legfontosabb tevékenység az export. Viszünk mi ki ezt-azt, például autót, gabonát, gyógyszert, szeszes italokat, egyéb termékeket. Exportálunk élő juhot, kecskét, lovat, de a legfontosabb exportcikkünk, ami tőlünk külföldre kerül, az élő ember.
Legtöbb esetben ez jó üzlet Romániának. Az emberek még saját utaztatásukról is maguk gondoskodnak, így nincs rajtuk szállítási költség sem. A külföldre kerülő, exportált emberek a legváltozatosabb félék-fajták. Vannak, kiknek távozását egyáltalán nem búsuljuk, de van olyan szegmense is az élő munkaerő-exportnak, amit legszívesebben letiltanánk. Ilyen például az orvosok és egészségügyi dolgozók exodusa. Ezt azzal a jelszóval lehetne megtiltani, hogy: Az orvos, akár a haza – nem eladó!
A koldusexport miatt hallgatólagosan örvendünk, és külföldi tevékenységüket sem búsuljuk. Az élő husi idegen országokba való kivitele és ott legősibb mesterségként való érvényesítése miatt sem sírunk különösebben. Képzésük igazán nem kerül sokba senkinek, még Romániának sem. Sajnos, a célországok sokszor tiltakoznak az ilyen képzettségű egyének vámmentes befogadása ellen, sőt, néha egy repülőgépnyit vissza is küldenek belőlük, hadd boldogítsák tovább Romániát. Olyant viszont nem hallottam, hogy például orvosokat toloncoltak volna haza.
Vezetőinknek egyáltalán nem fáj, ha a kétkezi munkások vagy beteggondozók, gyereknevelők, öregápolók hagynak csapot-papot és országot, hiszen az ők külföldi munkája is hozzásegíti ahhoz Romániát, hogy tőlük eurómilliárdok érkezzenek vissza. Tavaly például 4,2 milliárdot küldtek. Ugyanakkor, akiknek kormányunk útilaput köt talpára, azokkal nincs több baj, és általuk jelentősen csökken a romániai munkanélküliek száma. Az viszont már elég kellemetlen, hogy ezek, miután elmentek, néha hazagondolnak, és eléggé el nem ítélhető módon még szavazhatnékjuk is támad, mint ahogy ez most az elnökválasztáson is történt. Legjobb lenne, ha teljesen eltűnnének a színről, beolvadnának ott, ahová mentek, nem zavarván kormányunk nyugalmát.
Búslakodhatunk azon, hogy az állam az utóbbi tíz évben 600 millió eurót költött olyan orvosok és asszisztensek képzésére, akik most külföldön gyógyítanak. Csak 2013-ban több mint 2900 orvos hagyott itt. Évente mintegy 2500 egészségügyi középkáder is elmegy. Ha figyelembe vesszük, hogy több milliónyian mentek külföldre szerencsét próbálni, akkor vehetjük úgy, hogy az orvosok és segítőik utánuk mentek őket gyógyítani. Sajnos, újabban nem a kezdők távoznak, tarisznyájukban hamuban sült pogácsával, hanem nagy tapasztalatra szert tett szakemberek, komoly tudáshalmazzal felcsomagolva. Ezek képzése és önképzése akár 15 évbe is beletelik. Régen fordítva volt. A peregrinus diákok és mesteremberek mentek tudásban és mesterségükben tökéletesedni, aztán visszajöttek. Most, ha elmehetnek, örvendenek, ha nem kell visszajönniük. Ha netán, mégis honvágyuk támad, akkor végigállnak egy sort a konzulátus előtt, hogy szavazhassanak, és elmúlik. Az illetékesek azt mondják: fennáll annak veszélye, hogy a kórházak többségét be kell zárni. Ötszáz kórházból csak 77-et akkreditáltak, mert a többi nem tud megfelelő minőségű ellátást biztosítani. Vagy mert nincsenek kellőképpen felszerelve, vagy már nem maradt szakember a modern felszerelések működtetésére.
Ha már ilyen sok jól képzett szakembert küldünk ki az unió régebbi tagállamaiba, akkor valamit kérhetnénk mi is cserébe. Készen adjuk nekik a legképzettebb orvosainkat, akkor ők is adjanak valamit valamiért, illetve valakit valakiért. Például jól képzett orvosok helyett küldjenek néhány jól képzett politikust, mondjuk, egy kormányra valót. Német elnökünk már van. Lehetne, mondjuk egy angol miniszterelnökünk, német gazdasági, francia egészségügyi, finn oktatásügyi, svájci népjóléti miniszterünk és így tovább.
Hátha akkor majd több orvos nem exportálja magát?
