A cikkben megjelenő információk sokasága arra utal, hogy van még mit tenni szűkebb pátriánkban, Erdélyben, és még a kezdet elején tartunk, ami a hadisírok gondozását illeti. Nem új dolog ez, hanem egy régi folytatása, hiszen tudni illik: ez a véráztatta föld nemcsak véres csaták helyszíne volt, hanem egy óriás temető is, melyhez nekünk, székelymagyaroknak van a legnagyobb kötődésünk, hiszen a mi elődeink voltak azok, akik a legtöbbet fizették a haza védelmében, életüket adták érte. Ezért minden generá­ciónak kötelessége lenne megemlékezni mindazokról, akik elestek a harcok mezején, akik sokszor temetetlenül, vadak martalékának kitéve elvesztek, eltűntek.
A második világháború befejezése után ugyanitt, ezen a véráztatta földön több mint 60 éven keresztül nem volt szabad hadisírokat gondozni, nem volt szabad erről beszélni. Ki is maradt a hagyományból, de mint a cikk írója is kitért rá, változó a csillagok állása, és változtak a tények is, mert most szabad, csak akarni kell. Lehet őseink, hőseink sírhantját  gondozni, meg lehet és meg kell emlékezni róluk.
A cikkben megszólaltatott dr. Szőts Dániel egykori Úz-völgyi harcost elég régóta ismerem, derék magyar embernek tartom. Amit nem értettem és nem értünk: mi az, ami ennyire feldúlta a lelkiállapotát az Úz-völgyi katonai temető rehabilitációjával kapcsolatosan? Talán az, hogy mi, akik egyesületként nem voltunk sehol 1994-ben – mert nem lehettünk, hiszen javarészt gyermekek voltunk –, immár ötödik éve fáradozunk az Úz-völgyi katonai temető rendben tartásán, és legtöbbször saját pénzünket áldozva erre, megtettük azt, amit mások nem?
Hogy tiszta legyen a kép, elmondanám, hogy 2008-ban, amikor először kint jártunk a temetőben, nem volt egy leányálom, ami a festői környezetben fogadott. Óriási szemétkupac volt a temető belseje, egyetlenegy kereszt sem állt a még látható hantokon, csak egy néma kőszarkofágnak nevezett emlékkő, rajta nevekkel… Siralmas volt látni, hogy ide évente több százan elzarándokolnak, és csak néhányuk fejében fordul meg a gondolat, hogy az a hely szent föld és temető, és csak ők helyeznek kis fenyőfa­gallyakból keresztet a sírokra, amit a völgyben és a temető dús füvében legelésző lovak, birkák, tehenek amúgy is órák alatt eltüntetnek. És ekkor mi – azok, akiket ma az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület tagjaiként ismernek – nem tűrtük ezt némán, tenni akartunk valamit. Senki elől nem titkoltuk, hogy méltó nyughelyet akartunk kialakítani az itt elesett és eltemetett katonáknak. Igen, azok, akik ide jártak megemlékezni, sörözni, flekkenezni, több mint 30 év alatt nem gondoltak erre, vagy nem akartak – nem tudni, de a temető már nem volt más, mint egyetlen napra felhasznált porond, ahol a megemlékezést tartották – és kész.
Tehát mi, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület, akik sokszor lejártuk a lábunkat az elmúlt öt évben, nem tesszük jól, amit teszünk, mert sértjük azok gondolkozását, akik a Nyerges-tető-szindrómával küszködnek (tisztelet a kivételnek), és kopjafaerdővé alakítanák a temetőt, a mindegy, hova állítom elv alapján, ,,csakhogy ott legyen és nagy­betűvel felírjam rá a nevemet, hadd lássák, ki készítette, állíttatta”. Tisztelt  hölgyek és urak, akik sértve érzik magukat, s csak irigykedni és kritizálni tudnak, kérem, felejtsék el, hogy szóltam, de a temető, az temető marad, amelynek sok kutatás és munka eredményeként sikerült végre megközelítően visszaállítani régi kinézetét. Ezen a helyen nem lehet csak úgy cselekedni, hanem kérdezni, egyeztetni kell a csíkszentmártoni polgármesterrel, ahogy mi is tesszük; munkánkra szerződést kötünk, hisz tettünkkel felelünk. Támogatást, támogatókat keresünk, akik – megértve azt, amit akarunk – áldoznak abból a kevésből, amijük van.
A temető rendezése  nem engedi meg, hogy fejetlenül cselekedjünk, mi nem a saját elképzelésünk által formáljuk a temető kinézetét, hanem maga a temető az, ami mérvadó, ami megkéri ezt, hiszen ha valaki kitakarította volna önök közül, láthatta volna, hogy a cikkben leírt két kopjafát pont a hősi halottak két parcelláját elválasztó sétányban helyezték el. Mi csak a helyét változtattuk meg ezek­nek a kopjafáknak, de ugyanabba a sorba állítottuk vissza, egymástól egyenlő távolságra, hogy a temető régi kinézete megmaradjon. Akinek bővebb tájékoztatásra van szüksége, kérem, keressen meg, szívesen elmondom, vagy én, vagy Gergely András polgármester úr.
Sok mindent írhatnék felindultságomban de inkább nem teszem, nem akarom a turáni átkot folytatni, és farkasa sem akarok senkinek lenni, kész munkában nem keresem a hibát. Én teszem a dolgom, azt, amiben rajtam kívül több mint húsz ember hisz, és hiszem, hogy egyre többen leszünk, mert a magyar is felébredt, rájött arra, hogy tenni kell valamit, gyökér nélkül nincsen kötődés, jelen és jövő sincs, ezért arra inteném mindazokat, akik vádolnak bennünket, hogy nem ezzel kellene kezdeni, hanem szálljanak magukba, és tartsanak egy kis önelemzést, megéri. És ha tenni akarnak, tegyenek, de ne fejetlenül. Mi senkit nem zavartunk el, és nem zárkóztunk el senki elől, aki segíteni akart volna, ezután sem fogunk. A hadisírok gondozását nem mi találtuk ki, csak folytatjuk hatvan év kiesés után.

VÁSÁRHELYI GÁBOR JÓZSEF,
az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület elnöke