Aztán eszembe jutott, hogy rendszeres falubolyongásaink során a mindenben jelképet kereső Sylvester Lajos éppen a prázsmári kanyarban hirtelen fékezett. Egy földig rombolt épület előtt álltunk, amelynek csak a hosszú kéménye maradt épen, tetejében fészek gólyapárral. Nyolcvankilenc augusztusa volt, mindenki a meghirdetett falurombolásról beszélt. Öt alulexponált filmkocka került ki ebből a fékezésből. A negatív porosodásával, karcolásaival érett kiállíthatóvá ez a kép. A felvételt addig forgattam, míg egy kapocs keletkezett a közepére, a múlt és jelen összekapcsolására szolgáló eszköz.
A fényképen látható pár nemcsak azért nem tért vissza többé, mert nem volt hova, de már a sólyomkorból is kinőtt, sem kétfejű sas, sem turul nem akart már lenni, és leginkább a hollóvá változástól irtózott, mert egy gólya nem alacsonyodhat odáig, hogy csőrében sajttal pózoljon, tudván, hogy a rókát úgysem lehet lencsevégre kapni soha. Így maradhatott meg vándormadár identitástudata.
Eddig tart ez a gólyamese, mert tavalytól egy Epson szkenner állítja le a történetet, megállítva a negatív további romlását több ezer társával együtt, sokévi túlélés után a számítógép vírusaira bízva ellenálló képességüket. Így kapcsolódik a sorba az utolsó adósság törlesztése, amikor az Olt-parti sárban ünnepelni vonuló, magába roskadt tömegnek tökmagot áruló cigány asszony állja útját, előrevetítve a piacgazdaságot, a vargyasi falugyűlés egymásra mutogató gazdái, a mázsás rönkkel egyensúlyozó kommandói férfi, a mai napig titok övezte, nyolcvankilenc decemberében a tejgyár előtt szétlőtt teherautó, az állomási tömbházak golyónyomai, a gépgyár csarnokában nyílt lángnál melegedő  munkások, az aragázpalack cseréjére, vécépapírra várakozók, az ojtozi kóborszekerek egymásutánja, az utolsó nyolcvankilenc előtti pártgyűlés, amikor a cserepes virágok a félhomályban is kivirágoztak, miközben keresztülhúzott 100 wattos villanyégők hirdették a lapok reklámoldalain, hogy „Ne versenyezz a Nappal”.