Most azért illik megint szólni erről a lelkes, ma már csak az emlékekben élő csoportról, mert a fennállásának negyvenötödik évét nemrég ünneplő bukaresti magyar tévéadás szerkesztőinek egyik legmaradandóbb felvétele éppen Középajtához kötődik, s onnan is ehhez a folklóregyütteshez. Büszke vagyok arra, hogy a sajtóban én közöltem elsőként róluk, mégpedig az Ifjúmunkás ifjúsági lapban. Később is jelentek meg híradások az ajtai együttesről, és nem csoda, hogy követendő példaként őket illett emlegetni.
Történt, hogy 1963-ban egyszerre két tanítót kapott a falu: a Keszeg házaspárt. Akkor végezték el a székelyudvarhelyi tanítóképző felső tagozatát (érettségizettek jelentkezhettek ide), s alighogy megérkeztek Középajtára, nekiláttak a székely lakodalmas színpadra állításának. A menyasszony és vőlegény megvolt, a násznépet sem kellett különösebben keresgélni – jöttek a Kósák, a Kubándák, a Benkők és mások –, s rövid idő alatt olyan műsort kerekítettek, hogy szárnyára vette őket a hír. Én is akkoriban kerültem Erdővidékre, egy kicsit engem is megfertőztek, mert időnként még be is segítettem nekik, ha énekelni, táncolni kellett. Keszegék és Kubánda Gizella, valamint a többi tanügyi nem sokat foglalkoztak az akkoriban egyik-másik helyen megfogalmazódott véleménnyel, amely szerint árt a pedagógus tekintélyének, ha együtt táncol, színdarabozik, énekel az általa oktatott fiatalokkal, jobban mondva falusiakkal. Valahogy visszacsengett egy keresztúri humoros történet, amikor is egyik magyartanárunkat behívták a rajoni pártbizottsághoz, s közölték vele, hogy választania kell: vagy marad a katedránál, vagy a tehén fara mellett. Ő ugyanis teheneket is tartott. Nos, mint ahogy nem szégyen az, ha a tanár, tanító murkot termel, ugyanúgy nem az, ha történetesen együtt kurjongat tanítványaival a tánccsoportban. Az egyik faluban a fiatal katolikus pap egyenesen beénekelte a fiatalokat a templomba, mert falusi mulatságokon ő is beállt a körbe, összeölelkezett a szokáshoz híven a legényekkel, s ennek az lett az eredménye, hogy az istentiszteleteken megnőtt a fiatalok száma.
Akkor nemcsak Keszegéket csodáltam, hanem a Nagyajtáról leginkább gyalog Középajtára feljáró Gazdag Gézát, Molnos Lajost, Kovács Zoltánt, s minderről vallani tudna a nyugdíjba vonult, de tanítani a kisebb Ajtára még ma is feljáró Barabás Mihály, aki részese volt a legendacsinálásnak. És csodáltam a fiatalokat, a házasembereket és háziasszonyokat, akik közül elég sokan Brassóba jártak dolgozni, volt, aki ott is lakott, de hetente kétszer hazajárt próbákra. Nyilván, Brassóba is nehéz munkára jártak, reggel korán, hajnalban elővették a biciklit, átkarikáztak Apácára az állomásra (akkor volt híd át az Olton), fel a vonatra, s délután ugyanígy haza. Sokszor feküdtek le éjfél után, de sem a munkából, sem a próbáról nem hiányoztak.
Egy biztos: ha ajtaiak találkoznak, a második mondatnál már a hajdani nagy kaland kerül szóba…

Péter Sándor