Amíg nincsenek kötelező, egységes normák, addig a tagállamok, azok parlamentjei a saját ízlésük szerint ítélik meg a történéseket és a folyamatokat, s eszük ágában sincs, hogy a belső törvényhozást összhangba hozzák az európai normákkal, elvárásokkal és ajánlásokkal. Ez utóbbi megnevezés a leginkább mosolyogtató: ajánlgatni bármit és bárkinek lehet, de azt el- és megfogadni senkinek sem muszáj! Románia példája talán a legjobb ebben a vonatkozásban: nem csak az uniós autonómiaajánlásokat engedik el itt a fülük mellett, de a honi parlament ,,elfelejti" ratifikálni azokat az egyezményeket is, melyeket az ország hivatalos képviselői nagy szemforgatással és ünnepélyesen fogadkozva aláírtak már Brüsszelben, Strasbourgban, Koppenhágában, másutt... Elsősorban a kisebbségek védelméről, a szabad nyelvhasználatról szóló dokumentumokról van szó, ezek — Bukarestbe érvén — írott malaszttá válnak, miket idehaza már nem kötelező, de nem is tanácsos emlegetni.

Szóval, így állunk, arról már nem is szólva, hogy a román honatyák egy része idegsokkot kap attól, ha az erdélyi magyarok európai fórumok előtt próbálják keresni igazságukat. A legfrissebb és legeklatánsabb példa erre a Bolyai-ügy, melynek ,,nemzetköziesítése" miatt egyesek már a kezdeményezők állampolgári jogainak megvonását sem átallanak követelni. És azt sem, hogy a romániai magyarság képviseletét úgy általában jó lenne kizárni az ország politikai életéből. Mert kényelmetlen, Románia presztízsét rontó, túlzó igényekkel előhozakodó. Eddig a viszonylag civilizáltabb vélekedés, de Voiculescu és Vadim már ,,hazaárulónak", irredentának", sőt ,,fasisztának" is meri nevezni az indokolt jogköveteléseket. Erre sem szabad legyinteni, s elintézni annyival: ,,bolond likból bolond szél fúj".

Csak kellene az az európai alkotmány, s minél gyorsabban, ha lehetséges. Ám tudván tudjuk, hogy nem is mennek ily egyszerűen a dolgok. Egyesek már az ,,alkotmányos" megnevezést is elutasítanák, mondván, ezáltal csorbulna a tagországok szuverenitása. Pedig az elv, a vezérlő politikai gondolat az volt eredetileg, hogy erről a szuverenitásról — annak egy részéről — önként lemondanak a tagállamok, s kontinentális normákat fogadnak el cserében. Hogy ebből a valóságban mikor lesz valami, az ma még talány, s hiába csúcsértekeznek a nagy kánikulában is Európa nagyjai — államfők és kormányfők —, az igazi megoldás még a távol homályaiba vész.