Elfogadta a Romániáról szóló igazságügyi jelentését az Európai Bizottság. Örömünk – ha ez huszonöt esztendő „harc” után még egyáltalán helyes kifejezés – nem lehet teljes. Noha számos téren haladás észlelhető, a kétségtelen előrelépések ellenére a megfigyelés nem szűnik meg sem Románia, sem Bulgária esetében.
Az együttműködési és értékelési mechanizmus (MCV) részeként készült igazságügyi jelentés a megfigyelés fontosságát azzal indokolta, hogy az elért eredményeket meg is kell őriznie a két országnak. És most lássuk azokat a pontokat, ahol bírálatokat is megfogalmaztak az uniós szakértők.
A legtöbb kritika a parlamentet érte. Nem mindig ültetik gyakorlatba időben a végleges bírósági döntéseket, ódzkodnak attól, hogy a törvényhozók – az átlagemberhez hasonlóan – feleljenek a bíróság előtt. Igen: a kiadatási jog körüli huzavonák és hercehurcák. Az állandó lebegtetés, az időhúzások végtelen sora. Az örök halasztás. Klaus Johannis államfő még hivatalba lépése előtt szorgalmazta, hogy ezeket a kiadatási ügyeket meg kellene oldani, enélkül egyáltalán nem lehet beszélni normális igazságszolgáltatásról.
Emlékezzünk: december elején, mintha hatottak volna az államfői intelmek, megindult valami, több – főként korrupciós ügyekben gyanúsított – honatya mentelmi jogát megvonták, hogy a törvény előtt felelhessenek tetteikért, mint minden román állampolgár, de ez a folyamat igen hamar megszakadt.
Nemcsak kritikát kapott azonban Románia. „Az új büntető és a polgári törvénykönyv, illetve az ezekhez tartozó eljárási törvénykönyvek gyakorlatba ültetése azt bizonyítja, hogy produktív és pragmatikus a kormány és az igazságszolgáltatás közötti együttműködés, ennek ellenére számos igazságügyi kérdés megoldatlan.” És ismét ott vagyunk, ahol voltunk, a parlamentnél. Nem léteznek objektív kritériumok, melyek szerint megvonják vagy sem azoknak a törvényhozóknak a mentelmi jogát, akiket az ügyészség bíróság elé állítana.
Emellett a jelentés elismeri a korrupcióellenes harc eddigi eredményeit, és a magas szintű korrupció elleni harc következetességét. A nagy kérdés most az, hogy miként zajlik az igazságszolgáltatási rendszer csúcspozícióira történő kinevezés, ki fogja ezeket a tisztségeket betölteni? Mindez az eddigi pozitív eredmények próbatétele is lehet, ezért sem szabadul fel Románia a további megfigyelés alól.
A kormány és a parlament felelőssége tehát nagy. Sokáig már nem bújhatunk az ujjunk mögé – még ha V alakban a győzelem jeleként is tartjuk azt. A struccpolitika itt aligha vezethet eredményre.
