Kedd délutáni családi sízést szerveztünk a két fiammal Sugásfürdőn. Négy órától ötig ment miden, mint a karikacsapás: jókedv, tedd össze a lábad, apa, most jól mentem, ugye stb. Öt után pár ember kezdett valami kapukat szerelgetni a kis pálya legkevésbé jeges szélére. Mint a tévében, csak kicsiben.
Azt mondja a felvonón a kisebbik fiam, te apa, nem megyünk a kapuk között, ha már ilyen jól ereszkedgetünk? Dehogynem, jól kanyarogsz, ezt te is meg tudod csinálni, válaszolom. Kiszállunk a felvonóból – amiért fizettem –, s siklunk lefelé. Tiszta jó, gondolom magamban, vannak kapuk is, a gyermek is átfér a léc alatt a felvonónál, s örvendünk a sepsiszentgyörgyi, sugásfürdői életnek.
Amikor leérkeztem a pálya aljára, egy edző bá kiabálni kezdett velünk keresetlen román szavakkal: „Hé, nem látod, hogy...” Nem folytatom: nyomdafestéket nem tűrő kifejezések közepette nekem szökött, hogy mit képzelek, csak úgy lesízek a kapuk között, amiket ő rakott fel, hogyan merészelem használni azokat?
A fiam mellettem, a háborgás bennem: miért fizetek a felvonóra? Hogy csupán fél pályát használjak, aminek a közepe tiszta jég? Ki engedte meg a kapuk elhelyezését? Ki ez az edző? Miért kell az én fiamnak jégen síznie, miért csak az ő lánya mehet a jó havon?
Ha jól tudom, a jégkorongedzések akkor zajlanak, amikor a nagyközönség számára zárva a pálya. Ez nem így van a sízésnél is? Nagyon sok sikert kívánok az edző bá lányának a pályafutásában, de ha már bérletet váltottam a fiaimmal, mi is síznénk, akkor is, ha sokkal szerényebben, de a saját pénzünkért, a saját örömünkre.
KOLOZSI ATTILA, Sepsikőröspatak
