Hollandiába tartó utunk során Kölnben és Essenben is megálltunk. Az esseni magyar katolikus plébános, Márk atya megismerkedésünktől kezdve pártfogónk lett. Csodálatos embert és papot ismerhettünk meg személyében, aki a következő években is többször fogadta a csapatot.
Bátran állítom, hogy útjainkon a nyugatra kikerült – katolikus vagy református – magyar papság őszinte szívvel vállalta fel csoportunk fogadását, a szállás, étkeztetés, előadások szervezését. Az ő munkájuk tartotta és tartja meg a különböző okokból és különböző hullámokban nyugatra érkezett magyarság nemzeti tudatát, a nemzeti összetartozás eszméjét. Sok helyen tapasztalhattuk, hogy e nagy tudású, csodálatos emberek képesek összefogni a magyarság különböző civil szervezkedéseit, a parókiák és az egyházhoz tartozó épületek megannyi központjai a nyugati magyarság találkozásainak.
Meglepetést és egyben tiszteletet kiváltó rácsodálkozást váltott ki bennünk, amikor láttuk, hogy az istentiszteletek, misék után mindenkit szeretettel meghívnak az úgynevezett „kafe drinkenre”. A többség el is ment: nagy termekben megterített asztalokhoz ült olykor több száz ember beszélgetni, megnézni-hallgatni az épp ott levő meghívottak világi műsorát, ismerkedni – egyszóval kicsit újra magyarnak lenni.
Hollandiai utunk végcélja Elburg és környékének közössége volt, akik a ’90-es évek elején sokat segítették, támogatták Kovásznát és a környező falvakat – például támogatásukból épült a mai városi kórház is. Az ő szíves meghívásukra mentünk Elburgba és néhány kisebb településre. Csodálatosan fogadtak, szép és változatos programot szerveztek, sok előadással. Családoknál helyeztek el, minden amolyan hollandias szervezéssel ment, de már megérkezésünk napján közölték, hogy az eredetileg két hétre tervezett ottlétünk egy hétre zsugorodik. Meglepődtünk, de tudomásul vettük a tényt.
Ekkor jutott eszembe, hogy megvan a telefonszáma egy református tiszteletes úrnak, Tüski Istvánnak. Felhívtam, kínkeservesen elnyögtem óhajunkat. Türelmesen hallgatta, bár közben az autóbusz otthagyott engem egy nemzeti park kellős közepén, mintegy 60 kilométerre Elburgtól, és kiabáltam, hogy ne hagyjatok itt; egyszóval nagyon kínos volt, magamban le is mondtam a lehetőségről, mikor beszélgetőtársam megszólalt: kérem, hétfőn, visszaindulásuk napján találkozzunk Utrechtben, egy hétig itt lesznek nálunk. És úgy lett. Találkoztunk a megadott helyen.
– Hányan vannak? – kérdezte a tiszteletes úr.
– 48-an és a két sofőr.
Egy füzetet vett elő, és számolgatni kezdett, majd kérte, hogy a nagyobb fiúkkal menjünk vele. Egy bevásárlóközpontban egy hétre való ételt vettünk a csoportnak. Úgy éreztem, nekünk is fizetni kellene, de rám nézett, és nyugodt mosollyal mondta: húsvéthétfő következik, énekelnek az istentiszteleten, az lesz a fizetség. Egy hétig maradtunk Vianenben, az Utrechtől mintegy 15 kilométerre levő Magyar Házban. Varázslatosan szép napok voltak, majd húsvéthétfőn tudásunk legjavát adva énekeltünk, szavaltunk, később táncoltunk is az ünnepelni összegyűlt hollandiai magyaroknak. Elváláskor, hálálkodásunkra a tiszteletes úr nemes és egyszerű szavakkal mondta: Isten azért rendelt minket ide, hogy bárkit, aki a magyar nemzethez tartozik, és fel is vállalja hovatartozását, segítsük, az ittenieknek pedig magyar szellemi táplálékot adjunk. Erre nem volt mit válaszolni, így hát búcsúzóul elénekeltük az Új regöséneket. Bizony, mindenki megkönnyezte.
Még két apró mozzanatot jegyeznék meg hollandiai napjainkról. Az eltelt húsz év alatt reméltük, mi is ilyenek leszünk, szavunk, becsületünk, esztétikai és etikai tartásunk megközelíti majd a látottakat. Hiú ábránd! Hol vagyunk mi az alábbiaktól?
A kovásznai megbeszélésen jelen volt egy holland hölgy, aki felajánlotta, hogy ők is szívesen látnának egy napra, előadásra és ismerkedni, majd elvisznek a Rajna deltájában levő gátakhoz stb. Mindez Kovásznán hangzott el, úgy december közepén. Többet nem beszéltünk telefonon sem, levelet sem váltottunk. Mi április 2-án, a megbeszélt napon 10 órakor beértünk a faluba. Mintegy 150–160 ember lakja, de az egész közösség várt, főztek, sütöttek a „faluházban”, és egy szép nappal ajándékoztak meg. Ilyen, ahol a szó, az ígéret szentség!
A másik mozzanat. A kórus egyik tagja megkért, hadd beszélhessen szüleivel néhány mondatot telefonon. Rendben, de rövid legyen. Hosszabb lett a beszélgetés, de az intésre befejezte, kiugrott a telefonfülkéből, és indultunk vissza a szállásra. Mindez Leiden városában, egy forgalmas helyen történt. Este 11 óra körül sírva jött hozzám: tanár bácsi, a fülkében felejtettem a zacskómat, mindenem benne volt, a pénzem, de főleg az irataim, útlevél stb. Hűha, ez nagy baj – mondom –, nem tehetünk mást, holnap délben újra Leiden városába megyünk énekelni, az első út a telefonfülke. És majd 24 óra után a kislány zacskója érintetlenül ott volt. Tisztesség, becsület példája!
(folytatjuk)
Cseh Béla
