Az egyik helyi lapban vettem észre, hogy ünnepelt az itteni RMDSZ is. A sepsiszentgyörgyi szervezet a Kolcza vendéglőben, a sepsiszékiek Zalánban, a kézdiszékiek a gelencei művelődési házban.
Megtudtam, hogy az elsőre meghívóval lehetett menni, s mindjárt fel is hívtam két olyan személyt, akiről biztosan tudtam, hogy ott volt az alakuláskor, nem egyszerű feliratkozóként, hanem szervezőként, toborzóként, mindenesetre akkor fontos embereknek számítottak. Ahogy sejtettem, ők sem fértek be a százas keretbe. Ezért gondoltam arra, hogy bizony jó lett volna nagyobb feneket keríteni az egésznek, annál is inkább, mert – bár sok mindenért sokan neheztelnek a szövetségre – számos érdeklődő gyűlhetett volna össze, akár egy gálaműsort is megérdemelt volna az a régi sepsiszentgyörgyi tagság, amely szinte napok alatt duzzasztotta meghatározó létszámúvá az itteni szervezetet.
Most is magam előtt látom a kígyózó sorokat a megyei könyvtár felé vezető útszakaszon: mindenki mihamarabb ott szerette volna látni nevét a listán, s olyan csoportnak akart mielőbb tagja lenni, amely immár önkéntesen szerveződött. Nem parancsszóra jelentek meg a lajstromkészítők előtt, s cserébe nem is vártak egyebet, mint számbavételt, mert akkor még a legtöbbünkben meg sem fogalmazódott, nem is fogalmazódhatott meg, hogy mit is nyújthat ez az esemény.
Annyit azonban tudtunk, hogy valami más következik, valami másnak kell bekövetkeznie, az eddigiektől eltérő rendnek és lehetőségnek, amikor is mindenki fontossá válik, mindenkinek a véleményét meghallgatják, s immár igazi magyarokként állhatunk talpra és maradhatunk állva, ha rólunk, jogainkról, jövőnkről van szó. Ezt előlegezte akkor a nagy felbuzdulás, s ezt ígérték az első megfogalmazott felhívások, buzdítások, tervek, elképzelések.
Úgy gondolom, a negyedszázada történtek közös felelevenítése fontos állomás lehetett volna azon az úton, amelyre a szövetség ráállt, illetve rá kellene állnia. Közismert, hogy Háromszéken nem csappant meg annyira a szervezet tekintélye, a vezetők törekvései nagyon gyakran találkoznak a lakosság kérelmeivel, ám talán mégis ildomosabb lett volna közös ünneplésre szólítani a volt és mai tagokat, szimpatizánsokat, mert tényleg van, amire büszke lehet ez a szervezet, s ezek nyilvános felsorakoztatása mellett az esetleges nehezteléseket is könnyebben el lehetett volna fogadni. S mint legkorábban létrejött, ma is működő szövetség, megszólíthatta volna az ellenlábas táborokat is.
Igaz, ez a távolságtartás nem csupán mostanra jellemző. Lehet, akad, aki emlékszik, hogy szinte az RMDSZ-szel egy időben jött létre egy kis magyar párt Kolozsváron, s annak programja igen-igen meggyőző volt: szerepelt benne a magyar állami egyetem visszaállításának kérdése, az erdélyi magyarság meg- és fennmaradásának számos követelménye, és hadd mondjuk el, a megújuló nagy történelmi és új keletű román pártok első üléseire a szövetség vezetőit be sem engedték, mert nem volt párt, de e kis párt képviselőit igen.
Ami ezután következett, megmagyarázhatatlan volt, legalábbis egyesek számára: az RMDSZ részéről megindult a lejáratási kampány, a sajtóban – a Háromszékben is – roppant elmarasztaló írások jelentek meg a nemzetközileg nagyra tartott kolozsvári biokémikusról, a kolozsvári orvosi egyetem professzoráról. Így hát ez a kísérlet hamar dugába dőlt, de a „magyar a magyart ássa el” jellegű megnyilatkozások azóta sem ültek el.
Nehéz volt együttesen zöld ágra vergődni olyan ügyekben is, mint például a megyei levéltár sorsa – jól emlékszem Kádár Gyula mindennapos felvetésére, hogy ezt az intézményt mihamarabb vissza kell szerezni, mert ki tudja, mik tűntek el az évek során, de a „ráérünk arra még” ebben az esetben is érvényesült, holott ez nem tűrt volna halasztást.
Persze, jobban kitekintve azt is érdemes lenne még utólag is megvitatni, hogy miért és ki miatt úszott el a marosvásárhelyi polgármesteri tisztség. Ott, azt hiszem, a „nem tárgyalunk akárkivel” elv érvényesült. S odalett az, amit biztosan a miénknek tudtunk…
Lehet, ha szélesebb körűre sikeredik ez a szentgyörgyi megemlékezés, ezek a dolgok is előkerül(het)tek volna. Ám ez nem is olyan biztos. Az azonban igen, hogy a Tamási Áron Színház nagytermében tartott őszinte, nyílt ünnepség segített volna a sorok rendezésében. Így a kíváncsi s magát kissé becsapottnak érző volt és jelenlegi RMDSZ-tag annyival marad a 25. évfordulóból, hogy próbálja az újságban közölt fényképfelvételről megfejteni, hogy kik is énekelnek a megterített asztal mellett.
Péter Sándor
