Az újjávarázsolt Lábas Ház

2008. március 14., péntek, Múltidéző
2.

Lónemesítés

A sepsiszentgyörgyi Lábas Házban parancsnoksági székházat berendező, az erdélyi határvonal egyetlen huszárezredének ellátottsága, felszereltsége nem lehetett közömbös sem a bécsi hadvezetésnek, sem pedig az erdélyi General Comandónak.

Ezért is fektetnek akkora hangsúlyt a huszárok jó minőségű, strapabíró, gyorsan közlekedő, a csaták légköréhez alkalmazkodni képes hátaslovai kitenyésztésére. Háromszék különböző pontjain maglóállomásokat alakítanak ki. A fajmének idetelepítése jótékony hatással volt az egész térségre, mert az apaállatok nemcsak a huszárlovakat szolgálták ki az utódok nemesítésében, hanem a lakosság többi részét is segítették a lóállomány feljavításában. Az, hogy Há­romszék a későbbi időkben országszerte ismertté és elismertté lett a lótenyésztés terén, éppen a huszárezred lónemesítő programjának köszönhető.

Az istállók építése nem kevés anyagi ráfordításba került, melyet vagy a falvak jövedelméből kellett törleszteni, vagy pedig a lakosság között osztották fel az összeget. 1815-ben például a Szentkatolnán tervbe vett istálló 335 forintba került volna. Az 1818-ban Sepsiszentgyörgyre és Szentkatolnára telepített maglovak takarmányozását és az ezeket gondozó katonák élelmezését a két település lakosságától várták. Sepsiszentgyörgyön istállót nem építettek, Gyárfás István huszárnak saját istállójába kellett befogadnia a császári lovakat, a tartásért járó juttatást azonban a várostól nem kapta meg. 1821-ben gróf Kálnoki János ezredparancsnok értesíti a civil hatóságot, hogy Gidófalvára és Alsócsernátonba márciusban három hónapi ott-tartózkodással megérkeznek a maglovak. Az ellátásukra megfelelő gondoskodást igényelt.

Tamásfalván 1821-ben istálló építését tervezték a mének számára, az indoklásban az szerepel, hogy a helység Kézdi- és Orbaiszék közepén fekszik, ezért a gazdák számára könnyen megközelíthető lehetett volna. 1823-ban a tavaszi megtermékenyítés idejére Tamásfalvára a három császári mén ellátására egy káplárt és két közembert rendeltek. Sepsiszentgyörgyön két ló gondozását két személy végezte.

A szentkatolnai istálló még 1823-ban sem készült el, mert az orbaiszéki civil lakosok megtagadták hozzájárulásukat. Thuri Ignác királybíró az engedetlenséget azzal magyarázta, hogy az ő székének lakossága a Tamásfalván épülő istállóra már adakozott, ezért a szentkatolnaira ezt már nem teheti, amúgy is a lakosságra kirótt plusztehertétel csak felsőbb jóváhagyással érhető el.

1827-ben Sepsiszentgyörgyre és Szentkatolnára helyezik el a három-három apaállatot. 1828-ban a Sepsiszentgyörgyön felépített istálló borzolta a kedélyeket, mert a város az épület helyét időközben mint köztulajdont eladta. Kálnoki ezredes fenyegetőzésében az áll, hogy ha az istállót elmozdítanák onnan, a város kötelessége lesz idegen segítség nélkül máshova felépíteni azt. De a város ragaszkodott az elköltöztetéshez, az újonnan kijelölt hely az akkor épült normális iskola szomszédságában, a gyalogkapitányi lakással szemben volt.

A bajok és vesződések ellenére a maglovak jelenléte jótékonyan hatott az állomány felfrissítésére. 1829-ben a huszárezred büszkén újságolja el a szék vezetésének, hogy ,,a lótenyésztés nagyobb terjesztésére a három székely ezredek kerületében az eddig adatott 11 maglovak helyett ezentúl 22 érkezik, a föld népe kancáinak meghágatására is fel állíttassanak". A megnövekedett érdeklődésre való tekintettel Nagyajtán és Uzonban is nekifogtak az istállóépítésnek. A munka nehézkesen haladt, mert a civil rész igazságtalannak tekintette bevonásukat egy olyan kezdeményezésbe, mely elsősorban a huszárok érdekeit szolgálta. Ezért késett meg a nagyajtai istálló befejezése is, és az időközben megérkező két magló számára a gróf Mikó-udvarban kellett szállást foglalni. Zágonban is nekifogtak az istállóépítésnek, de ott is késtek a civilek visszautasítása miatt. 1839-ben Miklósvárszék panaszolja, hogy noha tizenkét mén érkezett Háromszékre, Nagyajtára egyet sem irányítottak közülük, noha drága pénzen az istállót felépítették.

Az 1840-es évek elejére kialakult a maglovak állomáshelyéül szolgáló falvak hálózata. A cél az volt, hogy a szék minden vidékét apaállattal elláthassák. Így Nagyajtán, Sepsiszentgyörgyön, Uzonban, Zágonban és Szentkatolnán építették fel a befogadó istállókat.

1843-ban a civil hatóságok igazságtalanságokra hívják fel a figyelmet: ,,tapasztalván, hogy különösen a köznép közötti lótenyésztés végett kiküldetni szokott császári maglovak mellé rendelt katonai altisztek némely helyt csak azoknak kancáira bocsájtják a maglovakat, akik őket megajándékozzák, és nem tekintve, hogy a maglovak erejük feletti használat által idő előtt megromlanak és tenyésztésre alkalmatlanokká lesznek, napjában egyszernél többször is hágatnak velük. Egy általános, célszerűbb rend behozatala tekintetéből a hazabeli Főhadivezérséggel egyetértve meghatároztatott, hogy esztendőnként a maglovak állomásául kijelölt helyekre az altisztek mellé a polgári hatóság ellenőrül egy személyt rendeljen, hogy az mindenek előtt közhíré tegye miszerint a császári maglovakkal minden adózónak arra való kancája ingyen fog meghágatni."

Úgy gondoljuk, lónemesítési részletező leírásunkat az a tény is indokolja, hogy a huszárkatona felszerelésének legfontosabb kelléke az a ló volt, amellyel gyakorlatozni, harcolni vagy őrszolgálatba járt.

Huszár ló nélkül

A lótartás nem kevés pénzbe került, ezért is vigyázott a székely huszár a lovára, mint szeme világára. Ha valamilyen körülmény folytán a huszár ló nélkül maradt, más állat beszerzése roppant megterhelte a család költségvetését. Ezért is válik igen gyakori bűnténnyé a lólopás, a Moldvából való lócsempészés. Jövedelmező vállalkozásnak számított a legelőről, erdőből, istállóból elkötött és értékesített ló. 1835-ben a polyáni Zonda Zsigmond került olyan helyzetbe, hogy szolgálati lovat kellett vásárolnia, mert más módja erre nem volt, s a századparancsnokság is szorította. Gábor Márton gyalogkatonától két földterületet hitelezett 80 rénes forint értékben. Zonda a földeket eladta, de a megegyezett összeget nem térítette vissza. A kárvallott meg is jegyezte: ,,az én pénzem árán vett paripán gavalérozik, elfelejti azt, hogy senki huszári szolgálatot örökség nélkül záloglással nem viselhet, mivel a záloglásból idővel kifogy, s nem hogy huszárnak sőt gyalogkatonának is haszontalanná marad, mint többekkel is történt." A huszárezred parancsnokságától várta az igazságos megoldást: vagy pénzét, vagy a kölcsönvett terület visszaszolgáltatását.

A huszárló egészségi állapotának, fizikai állóképességének megőrzése közös érdeke volt mind az egyénnek, mind a katonai parancsnokságnak. 1807-ben Maksán történt, hogy Márk Bálint káplár lovának hátsó lábát a határpásztorok megsebesítették. A lovat patkolásra Eresztevénybe vitte gazdája, a kovácsnak azonban más munkája akadt, addig hátracsapta legelészni a kertbe, de a maksai tilalmas kaszálón kötött ki, ahol a határpásztorok bántalmazták. A huszár elégtételt kért megkárosodott lováért, a faluvezetés pedig példás büntetésben kívánta részesíteni a felelőtlen huszárt.

Huszár ló nélkül — elképzelhetetlennek tünő társítás, de ez is megtörtént Papolcon. A huszárrészen lévő Bede família 1784-től fogva szolgálati lovat nem tartott, mert ami azelőtt volt, Bede Gábor eladta, s minthogy a francia háború idején ki kellett rukkolnia, Bede Elek gyalogosan tette azt. 1804-ben azonban Bede Ferencet és testvéreit, Andrást és Eleket a katonaság huszárló vásárlására kényszerítette, akik saját gazdaságukból marhákat és egyéb értéktárgyakat 171 magyar forintért eladtak, és a szerzett pénzzel a faluból eltávoztak. Falusfeleik meg is jegyzik, hogy a család jómódban él, ványolómalommal is rendelkezik, tehát lóvételre került volna pénz, sokkal inkább, mint a faluban élő más huszárcsaládoknak. Az ellenállás részükről akkor kezdődött, amikor az ezredparancsnok Bede Eleknek megígérte, ha lovat vásárol, azzal András fog ezentúl szolgálni, aki viszont ennek az ötletnek cseppet sem örvendett. Lukács Antal lovas főhadnagyot küldték Papolcra az ügy részleteinek kiderítésére, akinek tudomására jutott, hogy nem ez az első eltávozás a családban, mert annak idején Bede Dániel is elszökött a katonaságtól, és Moldvába vándorolt. Az is kiderült, hogy Bede András katonaellenes magatartást tanúsított, többször is kijelentette: az vegyen paripát, aki katonáskodni akar, mert ő erre nem hajlandó.

Huszárjelölés

A huszárkatonai állapot abban is különbözött a gyalogosétól, hogy míg előbbi esetében a család férfitagjai közül csak egy személyt tettek katonává, addig a gyalogoscsalád minden férfitagját kötelezték erre. A huszárjelölés szemléletes példáját találjuk Alsócsernátonban 1803-ban: ,,amint 1803 október 12-én a nemes divizió és fligel comando parancsolatjából mi alsócsernátoni hűtősség felvettük és invesztigáltuk alsócsernátoni huszár Cseh Mihálynak és Cseh Benjámnak állapotjukat, hogy melyik alkalmatosabb a gazdaság viselésére vagy fegyver viselésére. Úgy találtuk és láttuk, hogy Cseh Mihály a felesége vesztegetése mián terhes adósággal is megterheltetett, úgy a neveletlen sok gyermekei, melyeknek sok fáradtságos úttal kellett kenyeret keresnie, úgy is nemsok időre a fia fog felfegyvereztetni, mostan pedig Cseh Benjámot tapasztalják, hogy a fegyver viselésére alkalmatosabb, minthogy ifjú legény is, és semmi teher nincs rajta." Tehát nemcsak az alkalmasság, de a családi állapot és anyagi helyzet is közrejátszott a család férfitagjaiból kiválasztott személyt illetően.

A szolgálati lovak kiállítása tekintetében előadódó nehézségek és a katonáskodásból fakadó súlyos anyagi megterhelés gondolkodóba ejtette a huszárcsaládokat, és a bajok enyhítése érdekében úgynevezett lótartási pénztár létesítését kezdeményezték, mely a tagok által befizetett tőkéből kevés kamattal segítséget nyújthat az anyagi gondokkal küszködő családoknak. Akik lovat kívántak vásárolni, de készpénzzel nem rendelkeztek, visszatérítendő kölcsön formájában nyerhettek innen támogatást. A lótartási pénztár 1842-ben megalakult, és működésének létjogosultságát bizonyította élénk pénzügyi forgalma. Sikerét alátámasztja, hogy 1842 őszén a Guberniumtól engedélyt kérnek tevékenységük kiszélesítése érdekében. Háromszék nemesi társadalma a jól megszervezett és folytonosan terebélyesedő pénzintézetben hitelfelvételi igényeinek kielégítését látta elérhetőnek. A Főkormányszék azonban a hozzá intézett kérést elhárította annak okán, hogy hatáskörén kívül álló intézmény, amelynek belső ügyeibe nincs beleszólása. 1843 márciusában a Főhadikormány kedvezően bírálta el a nemesség pénzfelvételi igénylését, és elegendő biztosíték esetén törvényes kamatra bárki részesülhetett hitelfelvételi kedvezményben. Szakosított hitelintézetek nélkül a lakosság tőkeigényének enyhítésén csak úgy segíthetett, ha a különböző szakmai körök — mint céhek, ipartársulatok, másféle pénztárak — kedvező hitellehetőségeit kihasználva, viszonylag csekély kamatkötelezettség ellenében juthatott olyan jelentősebb pénzalaphoz, amelyre másként semmi esélye sem lett volna.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Hol tervez nyaralni idén?









eredmények
szavazatok száma 1233
szavazógép
2008-03-14: Elhalálozás - x:

Elhalálozás

Elhalálozás
Szívünk mély fájdalmával tudatjuk, hogy
LENGYEL LAJOSNÉ
TUZSON IRÉN
életének 81., házasságának 58. évében hosszas betegség után 2008. március 13-án elhunyt.
Temetése 2008. március 15-én 15 órakor lesz a kurtapataki ká­polnában tartandó szentmise után a családi háztól a kurtapataki temetőben.
A gyászoló család
7251056
2008-03-14: Nyílttér - x:

Az utolsó kapu is bezárult... (Mai levelünk)

Kézdivásárhelyen a keményítőgyár is (felvételünk) elbocsátotta alkalmazottait, alig pár ember maradt... Milyen kétségbeejtő visszagondolni az előző évek siralmasan átélt mozzanataira: csavargyár, fakitermelő és -szállító vállalat, bútorgyár, tejgyár, szerre ,,adták be a kulcsot", és szemünk láttára, szívünk fájdalmára rongálódtak földig az előző évtizedekben többezernyi felső-háromszéki családnak munkalehetőséget, kenyeret biztosító cégek és székhelyeik.