És ezt tudják nagyon jól, akik osztogatják. Az eljárás ismerős: először a felső szinteket célozzák meg: törvénykezés, döntéshozás, azután következnek az állami intézmények, lehetőleg kórházak, árvaházak, gyermekotthonok, majd a civil szervezetek. Minden, a helyi közösséget kifosztó és tönkretevő nagybefektető így jár el. A jószívű támogató álruhájába bújva, Teréz Anya könyörületességével ideig-óráig megtéveszti a polgárt, és elsősorban a jóérzésre, empátiára alapoz. Ahol teheti. Ahol a közösség, gyengesége folytán, kiszolgáltatott és erőtlen. Nap mint nap jelennek meg híradások a sajtóban, rádióban „önzetlen” támogatásokról, ezeket pedig kötelezően követik a hálálkodó köszönetnyilvánítások.
Mennyit ér a becsület? Csak ilyen keveset? Tíz, száz, ezer euróért eladjuk magunkat? Tál levesért, két füzetért, pár hangszerért, pillanatnyi jólétért eladjuk a jövőnket, hagyjuk magunkat tönkretenni gazdaságilag, kifosztani környezetünket, felélni gyermekeink jövőjét? Hát megéri? Ennyire gyengék vagyunk, ennyire nem tudunk élni azzal, amink van? Hogy másnak adjuk, aki aztán a haszon töredékéből alamizsnapénzt juttat vissza nekünk, a közösségnek, amelyet kifoszt? Hová lett őseink tisztessége, becsületes helytállása, felelős gondolkodása, öntudatos magatartása?
Hová lett A JÓSZOMSZÉDSÁG TÖRVÉNYE, amely szerint mindent lehet, ami nem árt másnak? Eszerint éltek őseink hosszú évszázadokon át, és csak így tudtunk fennmaradni annyi viszontagság ellenére, mert mindenki felelős volt cselekedeteiért, és legnagyobb bűnnek a mással, a közösséggel szembeni közömbösség számított.
Nem szabad elfogadni az árulást. Az alamizsnapénz elfogadására nincs magyarázat. Aki ezt teszi, közössége ellen cselekszik. Ezt tudni kell.
Civil Felelősség 2014 Társadalmi Csoport