A következő kiírás döntőjének helyszíne Bukarest. Min­ket a főváros szélére, egy bentlakásba szállásoltak el, megérkezésünket mintegy száz kutya és vagy ötvenfős kunyerálóhad „ünnepelte”. Nem is ez dühített fel rettenetesen, hanem egy írás a román zeneszerző-szövetség hivatalos lapjában. Nos, ebben az irományban minket és az udvarhelyi kórust soviniszta, nacionalista bélyeggel illetett a szerző, mert ugye a döntőn a nyolc kötelező kórusműből négyet magyarul, azaz anyanyelvünkön énekeltünk. Dühös voltam, mindenkivel kiabáltam, a zsűri elnöke épp az volt, aki két évvel azelőtt. Ezek után a színpadon pocsékul fújtuk a nótát. És képzeljék: most is harmadikok lettünk. Erről szerintem ennyit.
Voltunk egy másféle kórusversenyen is. Ez nemzetközi volt – nyolc ország vett részt – és Bala­tonfüreden tartották. Fantasztikus szervezés, akusztikailag kitűnő terem – a szervezőknek még arra is gondjuk volt, hogy verseny előtti napon minden kórus egy órát lehessen a színpadon, idegenvezetőt, bemelegítőtermet kapjon stb. Második helyet értünk el, amire nagyon büszkék vagyunk.
És még egy verseny: 2000-ben volt Rómában, a Mundus Cantat égisze alatt. A már említett Juhar tanár úr nevezett be minket, versenytársunk egy római női kar, Il coro femminile Adriano. Jó kis turnét kanyarítottunk a versenykihívásból. Maga a verseny 2000. március 9-én zajlott a Sant’Eustachio templomban. Szépen énekeltünk, de gondolom, nem nyertünk, mert nem volt folytatása a dolognak. Érdekes volt hallani a római kórus kiejtését a Bartók- és Kodály-művek éneklése közben. Nagyon nehéz a magyar nyelv nekik – mondták éneklés után –, de csodálatosan szép. Gondolom, mi könnyebben birkóztunk meg a latin és olasz kiejtéssel. Szép kis utunk volt, és egy enciklopédikus ismeretekkel bíró embert is megismertünk Rómában: Horváth János művészettörténészt, aki nagy szaktudással és szeretettel beszélt és mutatta a pogány és keresztény Róma varázslatos szépségeit. Utunkon, természetesen, Ausztriában és Magyarországon is többször felléptünk.
Egy másik mozzanat a kórus életében, mely később igen jelentős szerepet játszott a munkánkban, tevékenységünkben. Hazalátogatott New Yorkból Zabolára Mikes Hanna grófnő. Mi tisztelettel és szeretettel tettünk eleget Mikes Katalin grófnő kérésének, és néhány szívet melengető kórusművet elénekeltünk az igen magas kort megért Hanna grófnőnek és kíséretének. Vele volt Jeszenszky Géza nagykövet úr is, és neki merészeltük elmondani álmunkat, hogy az egyesült államokbeli magyarságnak is énekelnénk nagy szeretettel. Nem ígért semmi komolyat, mondván csak annyit: ha lehetőség adódik, nem felejt el.
Nemsokára, azaz 2000 októberében egy igen hivatalos levélcsomag jött Amerikából, mégpedig Salt Lake City városból, mely a 2002-es téli olimpiai játékokra készült. Előtte való évben számos kulturális programot szerveztek, többek közt gyermekkórus-fesztivált 2001 októberében, amelyre sok országból hívtak meg résztvevőket. Nos, Jeszenszky úr ajánlatára minket is meghívtak a fesztiválra.
Képzelhetik a hatalmas örömet, a lázas készülődést, a próbák sokaságát stb.! Óriási anyagi támogatást kellett valahogy összehozni. Nyugodtan mondhatom: a legnehezebb ez volt. Majd a vízumok beszerzése, aztán egy 18 napos turné rendezése amerikai városokban. Mintegy 800 levelet küldtem, és kaptam rá válaszokat, jót is persze, meg kevésbé biztatót is. De a sok gond ellenére 2001 szeptember elején szinte mindennel készen voltunk. És akkor következett szeptember 11., a gyászos, fekete 11., a tornyok és a Pentagon elleni merényletek. A tévéadók tele rémhírekkel – levegő, víz, étel mérgezve, halálos betegségek terjengnek... És a háború réme. Nagy megbeszélés a szülőkkel. Hosszas rábeszélés, majd a szülők végül kijelentik: mehetnek a gyerekek, ha nem kezdődik el a háború. Mi egy keddi napon indultunk volna, előtte, vasárnap este fél tízkor az amerikaiak bombázni kezdték Afganisztánt. Vége, itthon maradtunk. Képzelhetik a csalódást, keserűséget, szomorúságot lelkünkben. Nagyon „szerettük” akkor az arab világot.
Természetesen az élet nem állt meg, mint ahogy Amerika is továbblépett. Vigaszként a kórusnak szép kis turnét sikerült a következő év tavaszán összehozni Magyarország és Ausztria kisebb-nagyobb falvaiban, városaiban. Létrejötte és megvalósulása Mikes Katalin grófnő megértésére és szeretetére támaszkodott, Ausztriában, Graz környékén a grófnő ismerősei, barátai voltak házigazdáink, szerepléseink szervezői.
Itthoni diákoknak mesélek el egy-két pillanatot. Graz mellett laktunk, két mezőgazdasági szakiskola bentlakásában. Az iskola három, mezőgazdasághoz kötődő tevékenységre oktatja a mintegy 300 fős diákságot: növénytermesztés, állattartás és gazdasági gépész. Nem akartuk elhinni a komolyságot, figyelmet, pontosságot stb., amit a diákok részéről tapasztaltunk. Bátran merem állítani, hogy az iskola három évének elvégzése után a diákság nagy része komoly szakmai és gyakorlati tudással felruházott mezőgazdász lesz. Egy nap valami elképesztő „sportnapot” láttunk. Az iskola tornatermében asztaltenisz-versenyt rendeztek két mezőgazdasági szakiskola fiainak. Részt vett vagy 160, 15–17 éves kamasz fiú. Felszereltek 16 asztalt, csoportbeosztásokat végeztek, számokat húztak és elkezdődött a verseny. És egyetlen tornatanár volt jelen, ő végig a zsűri asztalánál ült, figyelt és közben javított, esetleg beleszólt egy-két, nem tiszta döntésbe. Ezek a fiúk voltak a versenyzők, de a bírók is, az eredmények beírói – szóval, a mindenesek. Egy hangos, durva, sértő szó nélkül, fegyelmezetten, megbízhatóan, kölcsönösen tisztelve egymást. Az a drukkolás, izgalom, sportszeretet, amit az elődöntőkön és döntőkön láttunk, felülmúlta minden addigi pszihopedagógiai ismeretünket.
A következő esztendők újabb és újabb utakat jelentenek, a minden évi megújulást. Az idők során kialakult, hogy valamiféle büszkeség „tiszisnek” lenni. Minden tanév elején jöttek a kis ötödikesek, sokan iratkoztak fel, majd az első komoly meghallgatáson csak az erősebbek maradtak. Kiosztottam, jobban mondva beosztottam őket egy-egy nagyobb, tizedikes, tizenegyedikes kórustag mellé, hetente gyakorolniuk, tanulniuk kellett tőlük is. Úgy február vége felé tartottuk és tartjuk most is a vizsgaéneklést. A vizsgáztató bizottság öt nagydiákot jelent. Döntésüket mindig elfogadtam. A lányok közül sokan mondták, hogy a nyolcévnyi „tiszis” életük legnehezebb, legkellemetlenebb pillanatai közé tartozik az eredmények közlése, az eltanácsolás, az elküldés kimondása. Minden fiatal kollégának ajánlom e lehetőséget. Nagyon összekovácsolja a kórustagok csapatát.

(folytatjuk)

Cseh Béla