melegség! Elkelne naponta

egy Petőfi — ha zord a nap.

Nemes halott, feledd, hogy akkor

be sokalták a sorsodat.

Feledd a sírt, a sárt, a várost,

hol kővel dobált meg a nép.

Megbocsátottál. Feledd: attól

lett a feloldott csőcselék

még aljasabb... Hogy érte haltál?

A sas meghalt, a verebek

csak hangosabbak: ládd, világ, mily

áldozatot érdemlenek!

Én nem gondoltam ünnepedre.

Szívem mélyén oly egy vagyok

veled, mint hogyha bennem élnél;

bocsásd meg a szerény lakot.

Pirulnék ünnepelni téged,

adóm ily olcsón adni meg,

amért te újra — itt, benn érzem —

odadobnád az életet.

Kiért? Miért? Oh be jól értlek

érthetetlenül is, akár

eszmédet, melyért holtnak ünnep,

élőnek átkok átka jár.

Nekem is — jöjjön, érjen még több

gáncs és gyalázat: legalább

én vezekeljek, legalább így

hasonlítson valaki rád!