Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?

Ki meri meglátni, ki meri idézni

az igazi arcát?

Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak

szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,

mint az olcsó gyertyák.

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,

de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:

talány zaja, csöndje,

és úgy támolyog az idők sikátorán,

mint átvezetett rab a fogház udvarán

börtönből börtönbe.

Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond

messze az Övétől, mint sastól a vakond,

avagy gyáván bujik,

s a bilincses ajak rab szavakat hadar?

Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal

hozza koszorúit.

Óh, vannak koszorúk, keményebbek, mint a

deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a

hideg temetőnek!...

Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,

melyet eszméinek ellensége rádob

emlékére — kőnek!

Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!

Nem drótos füzérbe görbítve — légy szabad

virág szabad földön:

hogy árván maradva megrablott birtokán

mondhassa a magyar: ,,Kicsi az én szobám,

kicsi, de nem börtön!"

Avagy virág vagy te? … légy virág, légy vigasz!

Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz

az Ő ünnepségén:

Koporsó tömlöcét aki elkerülte,

most hazug hoszorúk láncait ne tűrje

eleven emlékén!