A tudomány most kezdi felismerni, hogy az évszázados tapasztalatokon alapuló népi gazdálkodási formákat nem szabad veszni hagyni, ezek is kultúránk szerves részét jelentik. A gazdálkodással kapcsolatos megfigyelések a legtöbb esetben apáról fiúra, a mindennapi közös munkában öröklődtek tovább. Kialakult egy kötelező viselkedési norma az emberek között és a természettel szemben is.
Ez biztosította a közösségek hosszú távú fennmaradását egy adott területen. Jelenleg a nemzedékek során meghonosodott szokásrendet rúgjuk fel, ezért nem lesz majd elég számunkra az egész földgolyó sem.
Hegyes, dombos vidékeinken a gazdálkodók fő megélhetését ma is az állattenyésztés jelenti, itt még a hagyományos legelőgazdálkodást folytatják.
E művelési mód két fontos munkálatra alapozott, a takarításra és tápanyag-utánpótlásra.
A takarítás minden legeltetési idény előtt elvégzendő, az elszáradt, kórós, szúrós, bokros-fás növedékeket ki kell vágni, összeszedni és elégetni.
Ez a munkálat fontos, mivel ezeken a területeken lombhullató erdők voltak, kivágásuk után telepedtek meg a gyepek, de mihelyt elmarad rajtuk a legeltetés, takarítás, fokozatosan kezd megjelenni a fás növényzet, az erdő visszahódítja a legelőt. A takarítási munkálatok része a vakondtúrások szétverése vagy elboronálása. A közös legelők takarítását szervezetten végezték a gazdák állatállományuk arányában.
A tápanyag-utánpótlást a szerves trágyázás jelentette, istállótrágyával ősszel (mint alaptrágyázás) vagy hígtrágyával tavasszal. Ezt a megoldást a településekhez közelebb lévő legelőkön tudták alkalmazni. A nehezen megközelíthető területeken a szerves trágyázás bevált módszere a „kosarazás”, ami legeltetési idényben az állatok karámban történő éjszakáztatását jelenti. Nagy területet lehet ezen módszerrel trágyázni, ha odafigyeléssel végzik, és rendszeresen változtatják a szálláshelyet.
A közlegelők használata szervezetten, megegyezéses alapon történt a legtöbb településen. Általában a tejelőtehenek a legjobb és legközelebbi helyet kapták, utánuk a növendék szarvasmarhák, a rideg marhák – ezeket szánták hizlalásra – következtek, és a legtávolabbi részeken a juhok.
Mára a szokásrend megváltozott mind a legelők művelésében, mind hasznosításukban. Egyes területeken az úgymond „nulla művelést” alkalmazzák, csak legeltetnek. Van, ahol takarítást végeznek, de elmarad a tápanyag-utánpótlás. A szerves trágyák kiszállítása és kiszórása sok helyen gondot jelent, ezért előnyben részesülnek a műtrágyák. Ezeknek más a hatásmechanizmusuk, gyorsan egy irányba alakíthatják át a gyepek növényösszetételét.
A jelenleg kihasználatlan legelők hasznosításában elfogadható megoldást jelenthetne a húsirányú szarvasmarha-tenyésztés. A most behozott húsfajták mellett nem elhanyagolható a helyi pirostarka, amely jól alkalmazkodott a külterjes legeltetési viszonyokhoz. Húsa is értékes, az izomrostok közt a zsiradék rétegesen helyezkedik el, márványos. Háromszék egyik fő kiviteli cikkét jelentette a múltban a húsmarha, miért ne lehetne a jövőben is az?
Szakács-Nagy Magdolna
