Többek között erről a szabómesterről mesélt vasárnap este a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban Berecz András. Kiállt a szószék elé, feltűrte az ingujját és legalább ötszáz hallgatóját magával ragadva mondta történeteit. A közönség jól mulatott, másfél óra múlva mindenki elégedetten hagyta el az istenházát, s tán hazáig még felidézett egy-két fordulatot a hallottakból.
De mit is láttunk, hallottunk tulajdonképpen? Mesét? Tréfás történetet? Szín­da­rabot? Utóbbin érdemes elgondolkodni, mert Be­recz András egyszemélyes színháza igazi teátrum, katarzissal, tanulsággal, sok-sok öröm­mel. Bátran állítható, hogy az Angyalfütty című vasárnap esti találkozás Berecz Andrással maga volt az élet, mindaz, ami velünk történik nap mint nap, csak ő olyan köntösbe öltöztette, aminek ereje semmihez nem hasonlítható. A felröppentett szó erejével világított rá az emberi gyarlóságra, az igaz és a hazug, valamint a bennünk lévő jó és rossz törékenységére, a székely ember találékonyságára, de arra a gazdagságra is, amivel a magyar nyelv minket felvértezett. Ezt, ha jól gazdálkodunk vele, nem kezdheti ki az idő, példa rá a Be­recz András-os bánásmód, hisz úgy használja a szavakat, hogy azoknak súlya, ereje jócskán megérinti a hallgatóságot, s miközben jókat nevet, azok értelmét elraktározza, mint méhek a virágmézet.
Vasárnap este is ez történt az unitárius templomban. Kaptáraink megteltek a magyar szó ízével, zamatával, ami akkor is édes, amikor ke­serű, vigasztal, ha bánatot hor­do­zunk, és ott van mellettünk, ami­kor egye­dül vagyunk. Köszön­jük ezt a töltekezést, ami úgy esett, mint a jó falat, és úgy cseng a fülünkben, mint a legszebb muzsika.