Öcsike már Kisbaconban is megtréfálta Stánci nénit, aki akkor olyan mélyen megsértődött, hogy még aznap visszautazott Pestre. De hiába utazott el, Öcsike nem feledkezett el Stánci néniről, s szüntelen törte a fejét, hogy mivel kedveskedhetnék neki. Addig törte a buksiját, amíg megint nadselű gondolata támadt. S mert nadselű gondolata támadt, szólt is Andrisnak, mondván: van nekem egy nadselű gondolatom.
– Ki vele – biztatta Andris.
– Ma forgattam a kalandáriumot – mondta Öcsike – s rábukkantam a Stánci néni nevenapjára. Lepjük meg valamivel.
– Hahaha – nevetett gúnyosan Andris –, Stánci nénit, ezt a vén zsugorit, aki soha egy szem cukrot sem adott nekünk!
– Éppen azsért – mondta Öcsike. – Tudod mit? Küldjük el neki nagyapóka békáit.
– Nagyszerű, nagyszerű – tapsolt Andris –, úgyis mindig esőt jósolnak. Hadd jósoljanak Stánci néninek, ne nekünk.
A gondolat valóban nadselű volt, csak végre kellett hajtani, márpedig Öcsike még eddig minden nadselű gondolatát végrehajtotta, hol jó, hol balsikerrel. Nosza, ebéd után, amíg nagyapóék s a többi nagyok ebéd utáni álmukat aludták, Öcsike a Macskás patakból szép sorjába kiszedte a Brekeke család hangosan kuruttyoló tagjait. Természetesen, ti, akik nadselű gondolatokon nem szoktátok törni a fejeteket, azt hiszitek, hogy Öcsike így szólt a békáknak: – Na, most isten hírével menjetek s addig meg se álljatok, míg Budapestre nem értek. Ott lakik Stánci néni, a vén zsugori, mégpedig a Rózsadombon, egy kedves kis villácskában.
Szó sincs róla. A ruhaszekrény tetejéről levettek egy skatulyát, abba belecsücsültették a Brekeke családot, papírspárgával szépen összekötözték, Andris pompásan felcímezte, azzal uccu neki, szaladtak a nagybaconi postára s ott a skatulyát feladták.
Hiszen sok szép álma lehetett már Stánci néninek, de azt aligha álmodta, hogy neki Székelyországból csomagot hoz a posta.
– Oh, oh – örvendezett Stánci néni, akinek pontosan a neve napján csöngetett be a levélhordó, bizonyosan névnapi ajándék van a skatulyában. Milyen öröm, milyen öröm! Hát még, amikor kisilabizálta, hogy Andris meg Öcsike a feladó.
– Lám, lám, szégyenkezett Stánci néni, mégsem olyan rosszak ezek a gyerekek, mint ahogy én gondoltam. És bizony nem volt szép tőlem, hogy még sohasem kedveskedtem nekik semmivel. De hiszen csak várjatok, drágák, gyönyörűségek, majd megmutatja Stánci néni, hogy nem olyan zsugori, mint ahogy elhitette veletek az a drágalátos anyátok. Mert tudnotok kell, hogy Öcsike egyszer megkérdezte Stánci nénit: Idazs e, Stánci néni, hogy mada egy vén zsudoli?
– Hát azt neked ki mondta? – ripakodott rá Stánci néni.
– Azs anyus!
Most azonban kiengesztelődve, boldogan temetkezett Stánci néni a karosszékbe, de még a Micurka cica is melléje telepedett, s szörnyű izgatottan várta a skatulya felbontását, hátha az ő részére is kikerül abból valami ízes falat.
– Csak türelem, csak türelem cicukám drága – csillapította Stánci néni Micurkát. Érzem, hogy apró sütemény van a skatulyában. Persze, hogy te is kapsz belőle. Kapsz, drágám, kapsz.
És kinyílt a skatulya. Igen, kinyílt. Kinyílt, ki. És a kinyílt skatulyából egyszerre három béka ugrott ki nyílsebesen, egy közülük egyenest a Stánci néni szájának, mely a rémülettől úgy kinyílt, hogy a béka nem is tehetett okosabbat: beleugrott!
Hát ott éppen jó helyre került. Azóta ugyan nincs, aki nagyapókának az időt megjósolja, de – ki hitte volna? – amint Öcsike postára tette a békákat, kiderült az ég, a gyerekek kiszabadultak a kertbe, s egy szívvel lélekkel éltették Öcsikét, akinek szerintünk még sohasem támadt ilyen nadselű gondolata.
