Mindennapi harcaink, hogy teljesítsük a vendégek utazás-, étkezés- és szállásigényeit, a támogatók, meghívottak, sajtósok jegy-, fotó- és logóigényeit, az idegen társulatok fény-, hang- és díszletigényeit, a közönség információigényét, a tervezők ötleteinek megfelelő formában való kivitelezését, mindezeken túl pedig egyes színészek személyes kívánságait és egyes rendezők minden korábbit magukban foglaló elvárásait. Készen állni arra, hogy ha feltűnik valaki az irodában, előcsarnokban, büfében, nézőtéren vagy bárhol a kulisszák mögött, azonnal segítsünk neki mindenben, amire szüksége van. Készen állni arra, hogy ha nem áll módunkban megoldani kérését, akkor is meg tudjuk oldani azt, miközben azokat a feladatokat is végeznünk kell, amelyek előre vállalt kötelezettségeink voltak, mint például a mindennapi rádióműsor vagy a honlap híreinek folyamatos frissí­tése. A szentgyörgyi színészek ilyenkor sofőr vagy idegen­vezető szerepet is játszanak, ezeket is kifogástalanul alakítják. Vonatok, buszok, repülők Brassóba, Bukarestből, Ma­rosvásárhelyre, reggel, este, éjszaka, hajnalban. A büfében reggel kávé-, éjszaka alkoholgőz és cigarettafüst, melyet néha felülír egy finom parfüm illata vagy egy átvonuló hatalmas díszletfal. Harsány nevetések és csendes beszélgetések az asztaloknál, olykor nagyon sok színházi embert érintő tervek szövögetése, melyek közül a legtöbb hajnalban születik. Öröm, ha észrevesszük Bocsárdit a tömegben, ha ő itt van, megoldódik minden előre láthatatlan nehézség. Düh, ha akkor vesszük észre, amikor az el nem végzett munka számonkérése következik, amire időnk sem volt, de talán nem is hittünk benne igazán. A számonkérés soha nem marad el, de ha látja, hogy összecsaptak felettünk a hullámok, a segítség sem. Késő délutánonként a rég kihűlt déli ebéd vagy a pizza és az alkoholmentes sör, melyek végén mindig ránk tör az elmúlt napok kialvatlansága. A hirtelen álomba zuhanás küszöbén illik felállni az asztal mellől, és visszamenni a büfébe egy újabb kávéra, aminek fogyasztása közben ugyanazok a szófoszlányok hallatszanak az emeleti cigizőből, hogy Tompa és Bocsárdi és Szentgyörgy és Kolozsvár. Az éjszakai munkák, a honlap készítése, a nagyon lassan íródó szövegek, az e-mailezés hajnalig, mert reggel indulnia kell a honlapnak. Ugyanazok a villogó nevek a telefonon, aztán egyre több új szám, ismerősök és ismeretlenek. Tíz nap – ezer perc. A számlán feltűnő összegek függvényében a logók előre-hátra csúszkálnak a honlapon, egyesek villogni kezdenek, körbefutnak vagy tekintélyesen mozdulatlanok maradnak. Ahogy mindenki komoly képpel ül vagy okosan próbál hozzászólni az elhangzottakhoz Bocsárdi irodájában. A tömeg a jegypénztárban, és a régi ismerős érzés, hogy milyen lassan halad a sor, vajon nekem még jut-e. A fények egy pillanat alatt jelzik, hogy itt valami egészen más történik, mint a hétköznapokon. A videón látott díszletek itt állnak lenyűgözően a szentgyörgyi színpadon. Sok ember sok álmatlan éjszakája. Technikusaink méltatlankodása, aztán a gyors megoldás és az elismerő szavak angolul vagy németül. A hangrögzítőm apró vörös fénye, a pillanat, ahogy rászánom magam, hogy egy fontos ember közelébe osonjak. Az osonósok az előcsarnokban, a feljáróknál, a nézőtéren, a legjobb helyeken. A vonuló angol diákok, Maria Shevtsova mosolya. A csend a nézőtéren, aztán az állva tapsolás. Előadás után a képtár, a mikrofon előkészítése. Szótlanul, félszegen állni egy számunkra nagyon fontos ember mellett. Az ő öröme, hogy itt lehet, a mi büszkeségünk, hogy mindez a mi munkánk eredménye. Aztán az üresség, hogy magunkra maradtunk az örömünkkel, büszkeségünkkel. Állandó újratervezés, rohanás előadás előtt, hogy még egy plakát, egy cetli, egy felhívás improvizált helyére kerüljön, aztán poros kézzel, fáradtan, izzadtan beesni az előadásra. A kitágult pupillák, a bizsergető érzése annak, hogy valami nagyszerű készülődik. Valahol fröccsen a hajhab a fodrásznő tenyerén, zúg a kávégép, a félreeső zugokban imára kulcsolja kezét pár ember. Csukódik és nyílik a lélek. Lent egyre hangosabb a zaj, behallatszik a nézőtérre, aztán a színpadra is. Aztán a csend és az ugrás a végtelenbe. Pár óra múlva a konyak banálisan nevetségessé oldja az egészet. Közös vacsorák, meleg kézfogások, hatalmas bulik, aztán pár óra alvás, és minden kezdődik elölről. Ahogy kilépünk a színházból, döbbenten tapasztaljuk, hogy emberek járkálnak az utcán, a város éli hétköznapjait. Vajon hányan tudják, hogy mit jelent Szentgyörgynek ez a rendezvény? Az idén mintha árvább volna a fesztivál, kevesebb a támogatás, de az arculat azt jelzi, a minőség nem változott.
Soha nem késő kíváncsinak lenni, nyitottnak lenni, élni a ritkán adódó lehetőségekkel.