Emlékszem, gyermekként a megbecsült mesteremberek világában (amikor még hosszú évek inaskodásával lehetett elsajátítani a szakmát) engem is érdekelt, miként lesz a fából vaskarika. Abban az időben azt mesélték a nagyok: a céhek arra szövetkeztek, hogy csak komoly mesterembereket nevelnek. Az égiek értelemmel áldották meg a növendékeket, a nagymester pedig tudással ruházta fel őket.
Ahogy telt-múlt az idő, a világ minden tájáról kezdtek érkezni serdülő legények mesterséget tanulni. Nagyon sok buta legényből lett megbecsült, értelmes mesterember, aki a fából is vaskarikát tudott csinálni. Igen ám, de az évek repültek, a nagymester megöregedett, és egy szép napon hirtelen távozott az élők sorából. Összedugták fejüket a ravatalnál a többiek, hogy mi lesz, ha nincs, aki oktasson. Meghallja ezt a ravatalnál álló írástudó, és odasúgja nekik:
– Nincs baj, uraim, ne aggódjanak! Akik eddig tanultak, azok ismerik a szakmát, a többieknek adunk diplomát!
Az egykori döntés káros hozadékát mi sem bizonyítja jobban, mint a sepsiszentgyörgyi 1918. december 1. utca egyik tömbházának csatornatákolmánya, amelynek egyik rögzítője élő fára szegezett vaskarika.
Huszár Szilamér
