Eldurvuló világunkban alig figyelünk egymásra. Ha igen, gyakran azt sem pozitív értelemben tesszük – épp ellenkezőleg: azt lessük, mikor hibázik a másik, s ha elkapjuk, földbe tapossuk. A Biblia, Máté és Lukács evangéliuma sorait idézve: látjuk más szemében a szálkát, de a mienkben a gerendát nem vesszük észre. S nemcsak látjuk azt a szálkácskát, hanem szóvá is tesszük, hirdetjük országnak-világnak, mily gazember a másik – de nem vizsgáljuk meg önmagunkat, különbek vagyunk-e. Szilágyi Domokos Kényszerelszállás című költeményét parafrazálva szeretjük felebarátunkat arcul köpni, szeretünk felebarátunk húsán hízni – és nem Jézusra hallgatunk, amint Máté evangéliuma írja: szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat.
Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, törést törésért – inkább ezen ószövetségi igét alkalmazzuk. Sőt, ezt is túlteljesítjük: ha kiverik egyik szemünket, mi tetemesen visszafizetjük, kiverjük a tettes mindkét szemét, az összes fogát is, eltörjük a kezét-lábát, minden végtagját. De ezáltal megnyug­szik-e lelkünk? Jobban érezzük-e magunkat? A bölcs ember megbocsát. S ez ad igazi lelki nyugalmat. Ha nagy ritkán ilyen nyugodt embert látunk, úgy véljük, ő mindannyiunk fölött áll.
Nem azt mondom, szeresd felebarátodat, hisz a szeretetet nem lehet kényszeríteni, hanem azt: tiszteld embertár­sadat, és azt meg lehet tanulni. A szemet szemért ne negatív tartalmú üzenet legyen, hanem pozitív, jelképesen olyan értelemben: ha felebarátom meggyógyítja egyik szememet, azzal háláljam meg, hogy én meggyógyítom az ő mindkét szemét. Ez az igazi emberi nagyság.
A bölcs ember megbocsát. Jó lenne ezen elgondolkodni, legalább évente egyszer, nagypénteken.