S még azt is üzente a kán, hogy ha egy héten belül nem küldené a főbíró a bárányokat, az sem baj, ha anyjastól, juhostól, ha nem küldené, akkor maga jön el értük, méghozzá hordástól, de abban már nem lesz köszönet, mert az égő házak tüzénél sütteti meg nemcsak a bárányokat, de magát a főbírót is.
– Finom egy ember ez a gazember – vakarta meg a fejét a gyergyói főbíró. – Eddig még sohasem üzent, csak beállított, hogy a ménnykő ütne belé!
De alighogy átvette volna az üzenetet, jön a szolgája, s mondja, hogy a németnek is van valami üzennivalója.
A németnek is bárányra vásott a foga. Amin megint csak nincs mit csodálkozni. A németnek is nagy étele a bárány, kivált úgy húsvét táján.
– Nincs az egész Gyergyónak annyi báránya, juha – keseredett neki a főbíró –, mint amennyit az a nagy bendőjű tatár s az a torkos német kér.
De nem azért volt főbíró, hogy ne lett volna esze a hivatalához.
Rágyújtott a pipájára. Egy darabig gondterhelten pöfékelt. Aztán csak kiszólt, hogy fogjanak meg négy szép bárányt, két feketét és két fehéret. És nagy akkurátusan nekifogott a válaszlevélnek.
A tatárnak azt írta:
Már éppen kéretlenül is küldeni akarta a bárányokat, nem is ezret, hanem kétezret. Csak azt nem tudta, hogy a nagyságos kán fehéret óhajtana-e inkább vagy feketét. Éppen ezért küld kóstolónak mind a két fajtából egyet-egyet. De a legnagyobb baj, hogy nincsen, aki áthajtsa a bárányfalkát Moldovába. (Ugyanis akkor ott tanyázott a tatár.) Nincs, mert minden valamirevaló emberét összefogdosta a német. Nem maradt az egész Gyergyóban más, csak a gyermekek s a fehércselédek. Jó volna, ha a nagyságos kán akár egész hordájával eljönne a Békási-szorosig, úgy két napon belül az asszonyok a bárányokat is valahogyan odaterelik.
A németnek meg ezt írta:
Szívesen küldene kétannyit is, amennyit kérnek, ha volna. De a tatár elhajtotta az egészet. Nem hagyott többet, csak ezt a feketét meg ezt a fehéret. De két nap múlva a Békási-szorosban, addig kimenőben, a tatárok odaérnek, ott el lehetne kapni az irhájukat, visszafordítani a bárányokat. De neki erre semmi lehetősége, mert minden épkézláb emberét is rabszíjra fűzve elhajtotta a tatár.
Aztán útnak indította a két hírvivőt, két jó emberét a levéllel s a bárányokkal föltarisznyálva. Egyiket Moldovának, a másikat meg Besztercének. Tanácsot ült a kapitányokkal, és meggyújtatta a lármafákat. Az volt akkoriban a távírópózna. Egy-egy égetett, szurkozott fenyőfa minden falu határában, s amikor azok kigyulladtak, az asszonyok s a gyerekek hamar elrejtőztek, a férfiak meg fegyverbe álltak.
Így aztán másnap a főbíró és fegyveres székelyei elindultak egy sereg bégető juh és bárány nyomában a Békási-szoros felé. Amint kiértek a mostani Gyilkos-tó lapályára, a sereget lecsapták a patak mentén, az emberek meg egy-egy vastagabb fenyőfa mögé húzódtak. És vártak.
Így vártak majdnem két álló napig. De nem hiába. Egyszer csak megriadt a nyáj eleje, de meg a hátulja is. Összefutnak a juhok, majd neki a patak két martjának, a bárányok meg nagy bégetve utánuk. Amire a birkák eltakarodtak volna az útból, már egymásnak is ment a tatár s a német. A székelyek se kímélték a nyílvesszőt. Majd a németnek s a tatárnak is a hátába álltak, s úgy biztatták, szorították egymásnak őket: „Üsd, vágd, nem apád!” Vágták, szabták is egymást, ahol érték. Nem is maradt ott még hírmondónak sem senki a tatárok s a németek közül. Azért is nem került be ez a csata a históriába. Meg azért sem, mert a főbíró, miután összeterelték a szétfutott nyájat, s a törött lábú bárányokból meg hatalmas üst paprikást rittyentettek, fölemelte intőleg az ujját, s azt mondta:
– Na, emberek, erről a báránypörköltről aztán ne tudjon a világ.
Nem is tudott mindmáig. Én se azért mondtam el, hogy továbbmondjátok. Pszt!