Nagycsütörtöktől egész szombat estig megy a gyász. Élénk színű kendőt nem tesznek fejükre az asszonyok. A templomba is úgy sereglenek a hívek, mint ahogy a temetésre szokás. Csikorgó csizma nem illő most, se slingelt kötény vagy piros galand.
A templomban a szent passiójáték folyik. Oh, a kis gyermekek milyen haragvó szívvel, milyen megriadt tekintettel nézik a „fölfeszítést”, s hogy villognak szemeik, mikor fölharsan szombat este a halleluja, hogy az „Üdvözítő föltámadott”.
Az Úr föltámadt harmadnapra. Újra zúg a harang a toronyban. Az igazság diadalmaskodott, s efölött most már örülni illik minden jámbor kereszténynek.
Nemcsak a konyha adózik a nagy ünnepnek mindenféle jókkal, ez az a nap, mikor az ember olyan jól lakik, hogy se ülni, se állni, se lefeküdni nem tud, hanem megvannak a szívgyönyörködtető örömök is. Koma a komával, só-gor a sógorral összeülnek, s kicserélik eszméiket a világ dolgainak folyásáról.
– Mégiscsak azt mondom én, sógor, hogy nem bolond ember az a Tiszai Kálmány. A béresben is az olyat szeretem, aki kilenc évig állta meg egy helyen...
– De mást beszélnek a baliak. Erősködnek, úgymond, hogy ők jobban tudnák...
– Sok beszédnek sok az alja, sógor.
– Dejszen, a hordóra is jó minden tíz esztendőben új abroncsot verni.
– Meghiszem; de már azt az egyet mégse engedném, hogy a vasabroncsot levegyék, s nyírgúzzsal tartsák össze a dongákat. Mert abroncsa válogatja, sógor...
– A fekvés is jobban esik, ha az ember az egyik oldalról a másikra fordul.
– De fordulás közben könnyen ki is pottyanhat az ágyból. Annak a mondója vagyon én, hogyha karó helyett oszlop jön, ám rajta, de nem sokat hederítek rá, ha úgy szólnak: „Félre erdő, bokor jön helyetted.” Nem bolond az erdő, hogy félremenjen!
Ilyen szép, jelképletes szavakban morzsolgatják a nagypolitikát az atyafiak iddogálás közben. Az öregek mulatsága nem ér egy pipa dohányt sem összehasonlítva a fiatalokéval.
A színes tojásoknak nagy szerepük van húsvét másodnapján, mert akkor esik az öntözködés.
Hajadon leányok már két hét óta számítgatják, néha előre megálmodják: ki jő őket megönteni.
Melyik legény kapja a legszebb tojást? Ennek a virágtalan is jó lesz. Amazt pedig csak egyszerűen mézespálinkával fogják megkínálni a szülők. Aki a színes tojást kapja, az lesz az igazi.
De azt nem nehéz kitalálni, ki kapja. Hiszen arról már húsvét első napja tájékoztathatta az illetőt.
Minden leány bokrétát küld ezen a napon korán reggel annak a legénynek, akit ki akar tüntetni. Nem igazi virágból van a bokréta, hanem a boltban vettből, mert ez a divat. A bokrétán alul pántlika kötve csokorra, melynek a két vége lefityeg a kalapról. Mert a csinált bokréták mind egyformák, hanem a pántlikáról ösmeri fel a leány napközben, hogy az ő virágát tűzte-e fel a legény vagy másét. Mert aki szemrevaló, kap az nem egy bokrétát, de tízet is.
Persze az erkölcsök mindég fogynak, fogynak. A leányok most már négyfelé is küldik a virágot, s a legény körös-körül tűzdeli kalapját kilenc bokrétával nagy hivalkodásában. Most már nehezen ismeri ki a becsületes vonzalmat az ember; mert ráfekszik arra is, letakarja szemünk elől az átkozott „módi”.
Csak jó idő lenne húsvét másodnapján! – ez a jámbor óhajtás fakad fel a szívekből a falvakon.
Mert ha mosolyog a nap ilyenkor és nevet, akkor szabad az öntözködés. Akkor kiviszik Pannát vagy Örzsét a kúthoz, s úgy öntik meg vödörrel, hadd legyen friss egész esztendőben. Ilyenkor aztán sikoltozik, duzzog, de legalább meg szabad fogdosni is. A szerelem szereti a durvaságot, ha őt szolgálja. Hanem ha hideg idő van, akkor csak odabent az öregek szeme láttára történik meg az ünnepélyes aktus. Egy hitvány bögrécskét nyomnak a legény markába, abból önti meg módosan, szégyenlősen, a java szétfut a ruháján, alig csípi meg egy-két hideg csöpp az eleven testet. Sovány egy húsvét az ilyen!
Hanem az az igazi a kútnál. Amikor csuromvíz lesz a patyolat ingváll, nedvesen odatapad a derekához, s ingerlő idomait igazi színökben mutogatja.
Mindjárt hétfőn reggel népes lesz a falu, dörömbölés, vihogás, sikoltás hangzik mindenünnen. A legényeknek van dolguk, sorba járni a házakat egész a miséig. A misére fölszedik a lányok az ünneplő ruháikat, akkor már nem szabad bolondozni többé. Hanem a kisebb fiúk járhatnak egész nap az egykorú kislányokat meglocsolni. A szülők mindenütt szívesen látják őket, s teletömik zsebeiket kaláccsal, tojásokkal és ezüstpénzekkel. Ez apró fiúk nagy karavánokká verődnek, s úgy mennek csapatostul kislányos házakhoz.
Természetes, hogy az általános jókedvben megereszkedik az öregek fagyossága, s bizony nénémasszonyékat is megöntik a jó rokonok, szomszédok és ismerősök merő tréfából is. Van elég tönkretett ruha, gondolhatni, s emiatt bosszankodás.
De hát reggelre már nagyot fordul a világ, az asszonyok dolga áll feljebb.
Most a kisleányok mennek vissza locsolni a tegnapi látogatóikat. Szemérmesen, félénken lépegetnek a kis kötényeik alá rejtett bögrével. Az alvó fiúcskát (mert az a virtus, ha olyan korán jön a kis Borcsi, mikor még Gyurica alszik) felrángatják az ágyból, s maga az édesanyja viszi oda a veszedelembe... zsupszt... egyet villan a zöld bögrécske s brrr... összevacog a foga a hideg víztől. Megtörtént. Már most tessék csak visszaadni a piros tojást, amit tegnap szereztél.
A nagyobb leányoknak nem illik a legény után járni. Ők nem is mennek, de a bosszú azért el nem marad. Összeszövetkeznek a legpajkosabb menyecskékkel délután, s amint kiülnek sütkérezni, utca hosszat elülve hosszú sorban mindenütt a házak előtti padkákat, ott a vödrök és a tele kancsók elrejtve a hátuk mögött, s amely férfiember ilyenkor az utcán mer mutatkozni, pajkos jókedvökben ugyancsak zuhogtatják nyakába az áldást.
Minden férfi ellenség! Ez a jelszó.
Lárma, kitörő jókedv, csatározás késő szürkületig, míg az esteli harangszó megkondul.
Akkor aztán kezdődik a tánc a faluban. Vége az ellenségeskedésnek. Ott megint minden asszony és minden férfi kibékül.