Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Herta Müller: Haza, avagy csalóka dolgok

2008. március 20., csütörtök, Sport

Rovatunkban viszonylag keveset foglalkoztunk a hazai német írók műveivel, ha jól emlékszem, még a nyolcvanas években emigráló Richard Wagner esszéjét közöltük a Ceauşescu mintabirodalmáról. Most a hiányt pótolva egy másik, ugyancsak a Bánságból — sváb, román, szerb, magyar környezetből — elszármazó, s Németországban országos hírnévre és elismertségre szert tevő írónő, Herta Müller esszéjét közöljük a hazáról, avagy — megközelítés kérdése — a hazátlanságról, mely állapotban az írónő iróniával és mélabúsan elmélkedik az elvesztett hazáról, noha nincs meggyőződve arról, hogy amit elvesztett, valóban a hazája volt, mint ahogy arról sem, hogy amivel felcserélte, és ahol most él, sikert sikerre halmozva, valóban a hazája…

Bogdán László

Részlet

(…) Nyáron a völgybe, a legelőre hajtottam a teheneket. A fű valószínűtlennek tetszett a nap éles sugarától. Szinte világított a föld alatt. Növény, rovar és madár, elhagyatva az égtől. Talán e fény miatt tűnt egy gyermek számára túlságosan is nagynak a völgy. Borzongtam, mert közel s távol egyetlen ember sem volt a láthatáron. Nem füvet legelni voltam ott, mint a tehenek, és nem tudtam, mihez kezdjek, hogy elviseljem önmagamat. Végigkóstoltam a különböző füveket. Rágás és nyelés közben elveszettséget éreztem a számban. Az elveszettség csak nőtt, és én csak ültem ott összegörnyedve, kezembe temetve arcomat. Sírtam, és nem tudtam, miért. Nem is firtattam okát. Csak meg ne lásson senki, az a fő. És úgy tűnt, a dolgok miatt sírok.

Az éles fény ütötte seb a völgyben, ez volt a ,,haza"?

Amikor iskolás lettem, más módon éltek vissza a ,,szülőföld" szóval, mint a részeges dalokban. A ,,Hazát" jelentette. Közel állt a ,,Párt", a ,,Kormány", a ,,Haladás" szavakhoz. Az iskolás tankönyvek verseiben gyakran előfordult. Éppoly hazug volt, mint amilyen részeg a férfiak dalaiban. Ez a hazug szó éppúgy figyelmen kívül hagyta az emberi részleteket és dolgokat, mint a részeges szó. Keményebben meghatározott, mint a külvilág, talán azért is, mert idősebb lettem én is. A ,,haza" szó kényszerített zászlófelvonásra, félkörben állva. Szerettem volna a többi gyerekkel együtt körülülni a tábortüzet, de nem úttörőruhában. A tanár szemmel tartott bennünket, diktálta az est menetét. A ,,Hazáról" és ,,Pártról" szóló versek és dalok közepette nem maradt idő nézni a pislákoló parazsat és a lángok játékát.

A ,,hazaszeretet" és a ,,haza" rút, ocsmány szavakká váltak. Hasonlítottak a falu kicsinyes, kellemetlen funkcionáriusaira, öltönyeikre, iratmappáikra. Ez a ,,haza" bűzlött, mint az elvtársak izzadtsága: fölfelé a félelem, lefelé a düh izzadtságától szaglottak. Mint az állam szolgái, a haza is utasított, és szüksége volt kisemberekre: végrehajtókra, akik kivitelezték az utasításokat.(...)

Az elbukottság miatt öregednek bele az emberek a halálba, gondoltam. Becsapják őket az életükért. Csak össze kellene pakolniuk, és elköltözni mindennel együtt, amijük csak van. Megragadni a falut a zöld fűnél fogva, és másik környékre húzni, mint szőnyeget a rojtjánál. Éjszaka, biztos menne, gondoltam. Ehelyett mindenki alszik éjjel, hogy másnap újra gürcölhessen ezen az elbukott környéken.

Tavasszal a legtöbb ember valamilyen betegségben halt meg. Felolvadt a halál, és ott állt a falu közepén. Kiszámíthatatlanul és kiéhezetten. Csapkodott maga körül, és mindenki elérhető volt. Nyáron a legtöbb ember maga vetett véget életének. Vibrált a hőség, szabad kezet adva nekik. A ,,lélek" akadálytalanul szállhatott az égbe. Esni, csak röviden, de erősen esett, fénylettek a tócsák, a falu a feje tetejére állt a tükörképben. Fent volt a lent, az élők a halott lelkeknél. Lassan, üresen vonultak vissza a halottak a föld alá. Kikerültem az arcomat hullámokban összezavaró tócsákat.

Egy ilyen nyári zápor után temették el nagyapámat. A halotti lepel körül bugyogott a víz, öregesen, mint maga a halott, nyolcvanhat éves eső. Végignéztem a temetési szertartást, kívül estem rajta és önmagamon is. A világ peremén lezajlott egy esemény, oly közel hozzám, hogy részesévé kellett volna válnom. Nem gyászoltam. A sírásók túl sok pálinkát ittak, érződött a leheletükön. Az esküvők és tivornyák köre összeért a sírnál. A zenekar is ugyanaz volt. Nem egyéneket kísért. Jegyespárok és koporsók közt kereste kenyerét, csak ennyi. A legfiatalabb zenészek korombeliek voltak. Az egyik csak két házzal lakott odébb. Cipészként dolgozott egy kisvárosban, és naponta pendlizett a munkában. Diplomatatáskával ment nap mint nap az állomásra. Szalonnát, kenyeret, retket és kiskalapácsot vitt benne reggelente. Esténként apró szögeket, kiskalapácsot és tenyérnyi lopott bőrdarabokat az otthoni feketemunkához.

Ez az ember jegyespár- és koporsózenész, ingázó, cipész, férj és apa egy személyben, ő volt a ,,haza"? Sohasem törte meg a fejében és testében fészkelő ellentmondás. Legalábbis annyira sosem, hogy kimutatta volna. Amióta első könyvem megjelent, nem köszönt többet. Megrágalmaztam ,,hazáját".

Ha mégis megtört volna mindazért, amit magában hordozott, a falu nem fogadta volna többé el. Ez volt a ,,haza".

Kora reggel, nagyapám temetése után visszautaztam a városba. Négy óra volt, minden sötét és nyugodt, mintha itt már soha senki sem akarna felébredni. Tudtam, most a cipész útvonalán járok. A váróterem az állomás hátsó részében volt. Nem látta az ember a vonatok érkezését, ha ott ült. Csak hallotta. A váróterem kicsiny, piszkos, betonpadlós helyiség volt, melyben két, félig törött pad állt. Az ajtó mellett faliújság függött, több helyen Ceauşescu képével. A villanykörte csak halványan pislákolt, tele légypiszokkal.

Leültem az egyik padra. Kinyújtottam a lábam, és ásítani akartam. Észrevettem, hogy a padlón, a lában előtt békák ülnek. Húsznál is több béka lehetett. Lassan másztak el egymás mellett, ledéren, sikamlósan mozgatva hátsó combjukat. Bőrük csillogott a fényben, minden csupa ránc. Lábuk kaparászott a padlón. A békák az első könyvemből. Nagyapa, miután már halott volt, szélnek eresztette a békáit. Minden béka nyolcvanhat éves volt. Azt írtam a könyvemben: ,,Mindenki magával hozott egy békát a bevándorlásnál." És hogy a német békáikról soha nem beszélnek. Hogy azt gondolják, amiről az ember nem beszél, az nem is létezik. ,,Beleestem egy tintatartóba", írtam, ,,a német békák egészen elalvásig brekegtek".

Ott, abban a váróteremben éreztem, felszakadt egy gát. Hogy minden, amit mondataimban valaha is kitaláltam, be fog következni, mert kitör a szavakból. Hogy nem tudom majd sem megakadályozni, sem kibírni. Már rég nem hittem Istenben. De babonás sem voltam. Magyarázatot kerestem mindig azonnal mindenre: a száraz beton melege, a fény a helyiségben. Lennie kell egy ilyen fajta magyarázatnak, egy tudományos fogódzónak az őrülettel szemben. Mindez nem segített: amit láttam, változatlanul hatott. Az objektív törvények és az őrület azonos maradt. Rosszul lettem. Hallottam a vonat zaját. Felhúztam magam a vonat lépcsőjén, egyenesen a vécére mentem, és bezárkóztam. Minden feltört belőlem, amit csak láttam. Olyan sok volt mindez, mint a hosszú vonatút a város felé.

Ezeket a békákat megtartottam magamnak, két évig senkinek sem meséltem róluk. Először csak akkor tudtam erről beszélni, mikor már e kép nem tartott többé fogva.

Pontos akartam lenni minden mondatomban, úgy írtam le az állomás felé vezető utat, a várótermet és a békákat, mint most a vízzel telt sírgödröt. De még a legjobb barátaim — akik pedig tudták, nem hazudok, hogy tudom, mennyire fontos nekünk a pontosság és igazság, ha egymás közt vagyunk —, még a legjobb barátaim sem hittek nekem: ,,Ez irodalom", mondták, ,,nagyon szép, de nem lehet valóság. Csak kitaláltad, de nem élted át soha." Nem volt bizonyítékom.

Hogy senki sem hisz nekem, ez is ,,haza". (...)

,,Haza" vidéken, ,,haza"a városban. Aszfalt, utcazaj, parkok, a gyárak pöfögő-köpködő gépezete, a hivatali épületek emberi kéznek túl nehéz ajtói. Reggelente elveszett emberek félhomályban és félálomban botladoztak munkába, szívdobogások és villamosok közepette. Rövid ujjúban a hűvösben, de már készülve a hőségre. Kialvatlan arcukkal sajátjukká tették a várost.

Fordítóként dolgoztam egy gyárban. Volt ott traktoroknak futószalag és dróthálónak szövőgép. A portás úgy köszönt és úgy mozgott, mint egy elcsigázott katonatiszt. A hangosbemondóból hazafias és párténekek zengtek a gyárudvar felett. Feljebb az ég függött, még nem volt teljesen világos. Az udvar macskakövén előkúszó árnynak tűntek az emberek.

A műszaki szótárban naponta találtam olyan szavakat, mint ,,hattyúnyak" vagy ,,fecskefarok". Minden csavarnak ,,anyája" volt. Három éven keresztül azt gondoltam: ha a gyár felé vezető út helyett egy másik irányba megyek, egy sarokkal korábban befordulok, más villamossal utazom, és mindezt három napon át, megváltozik az életem. Elbocsátanak, mert három napig nem érkezem be a gyárba. Minden reggel erre gondoltam, de sohasem tettem. Mindig pontosan fél hétkor érkeztem be a gyárba, akaratom ellenére.

Ez is ,,haza". Hogy az üzem átlátható volt, akár egy falu, az is ,,haza" volt.

A titkosszolgálat nyoma a lakásban, amikor hazaértem, az is ,,haza" volt. A házkutatások és a kihallgatások is. Félelmet kelteni bennem, halállal, a munkahelyem elvesztésével fenyegetni, ez volt a ,,haza". Az újságok ujjongása és a televízió képernyőjén megjelenő Ceauşescu arca is ,,haza" volt, az esti áramkimaradás is az. Az emberi szenvedést panaszoló, rég betiltott, szép népdalok is. A diktátor ,,munkalátogatásai" is, aki tartályban fürdővizet hozott magával, meg komornyikokat, szakácsokat és orvosokat. Az is, hogy alapvető élelmiszerek sem voltak az országban, fogkrém sem és aszpirin sem, az is ,,haza" volt. És maradt is változatlanul ,,haza" a részeges dalokat éneklőknek éppúgy, mint a tiszta kezű iratmappásoknak.

Azokon a napokon, amikor Ceauşescu jött, nem árultak alkoholt a boltban, hogy józan maradjon a nép, ha fölsorakoztatják őket az utca két oldalán. Ez is ,,haza" volt.

Minél rosszabb lett a helyzet a falvakban, annál gyakrabban gondoltak két különböző dologra az emberek, ha ,,hazáról" beszéltek. A régi irány maradt. És az új, ami hozzájött, Németország volt. Tízezrek csomagoltak és vándoroltak ki évente. Az állam, melytől megszabadultak, fejpénzt követelt értük. Az állam, ahová mentek, fizetett.

Amikor 1987-ben megérkeztem a Szövetségi Köztársaságba, kitartottam amellett, hogy Romániát politikai üldöztetés miatt hagytam el. Tagadtam a ,,családegyesítést", mely a romániai németekre nézve az egyetlen érvényes fogalom volt. ,,De Önnek van itt egy nagynénje", mondta a hivatalnok a nürnbergi átmeneti táborban. És én azt feleltem: ,,A kiutazási kérelmemben a rezsimről van szó. A nagynénémet nem említettem. Az utolsó tíz évben nem láttam őt Romániában, és Né­metországban sem akarom látni." Elmeséltem, hogy üldöztek a diktatúrában. Románként is üldözték-e? — kérdezte a hivatalnok. Igent mondtam, mire elküldött az idegenrendőrségre. Azt mondta: ,,Ne gondolja, hogy mindenhol, ahol letelepszik, az haza is."

Az, amit mondott, német békaként érkezett felém, és az is ,,haza" volt. Ki kellett volna egy diktatúra mellett állnom, és szeretnem a nagynénémet, és rögtön méltó lettem volna a német állampolgárságra. Mint anyám, aki ugyanazon a napon jött velem Németországba. Ő három hónap alatt lett német állampolgár. És én másfél év múlva.

Ez is ,,haza".

Mint mindenki másnak, nekem is el kellett volna hoznom a Berlini levéltárból apám SS-hez tartozását igazoló katonakönyvét. Azért, mert ezt megtagadtam, azt mondta nekem a hivatalnok: ,,Maga már nem gyerek, vagy mégis?" Én az ő gyereke vagyok, és részeges dalai harminc évvel a halála után is felcsendülnek. Anyám elhozta neki az igazolást, és ez rám nézve is elegendőnek bizonyult. A tizenhárom év alatt, mióta itt él, megtanult olyan kifejezéseket, mint ,,ez őrület", ,,buci" és ,,jaj, de ari" és ,,ide süss", és naponta panaszkodik elvesztett ,,szülőfaluja" miatt. Mindez így, együtt, ez is ,,haza". (...)

Fordította: Wernitzer Julianna

Hozzászólások
Szavazás
Ön kire szavaz az elnökválasztás első fordulójában?











eredmények
szavazatok száma 274
szavazógép
2008-03-20: Közélet - Demeter J. Ildikó:

Az irodalom szórakozás

Kukorelly Endre
Ritkán látni ennyi nevető gyermekarcot, magasba emelt kezet egy író-olvasó találkozón, de végre igazán lényeges kérdésekre is választ kaphattak a jelen levő kiskamaszok: hogyan lesz az emberből író, költő, mi volt a kedvenc tantárgya és időtöltése, mit nem szeretett az iskolában, miért adott olyan fura címeket, és hová rejtette a rímeket?
2008-03-20: Riport - Sylvester Lajos:

Komolló mellett kuporog a rendezetlenség

Eldugult átkötő csatorna
Komollón két sepsiszentgyörgyi férfi, apa és fia, Józsa Imre és János a ’89-es fordulat után megvásárolta a kollektív magtárát. Mezőgazdasági gépekre is szert tettek, s a gabonás területe mellé apránként odatoldottak annyi földet, hogy a jelenlegi birtoktest tizenhárom hektárt tesz ki. Emellé még területeket is béreltek, bérlik például az egy kilométer hosszúságú árvízvédelmi gátat, de más, magánkézben levő gyepet, legeltetésre alkalmas területet is.