Tanulságos történeteket hallgathattunk Tvrtko előadásában, és valamennyi történethez személyes köze is volt az előadónak. A második világháborúban eltűnt, valószínűleg utolsó hadifogoly hazahozatala tatárföldről, egy volt szovjet elmegyógyintézetből; egy hihetetlen utazás Észak-Koreában, ahol még mindig dúl a húsz évvel ezelőtt elhunyt Kim Ir Szen személyi kultusza; egy ugyanilyen kalandos utazás Türkmenisztánban; Nick Vujicic, a kezek és lábak nélküli boldog ember; Weisz Fanni, a süket szépségkirálynő és államelnöki tolmács; a Szomáliából édesapja szülőhazájába, rokonai körébe hazahozott Németh Szamira, miután családját lemészárolták… Lehet, hogy nem is a mi problémáink a legnagyobbak? Lehet, hogy sokkal boldogabbak vagyunk, mint gondolnánk? Mindennapi gondjainkban a humor is mentsvárunk lehet, mely örök lehetőségként a világ legkomolyabb helyzeteit is feloldja. Az utolsó történet Károlyi Béláról, az egykor Nadia Comăneci-et is felkészítő magyar edzőről és Kerri Strugról, a tornászlányról szólt, aki sérülten teljesítette élete legnagyobb ugrását. „Én erről beszélek minden egyes alkalommal, amikor színpadra állok – zárta beszédét Tvrtko –, erről, hogy van értelme az ölelésnek, a szeretetnek, hogy önnek is megvan a lehetősége itt, Sepsiszentgyörgyön, hogy hazamegy, átöleli férjét, feleségét, apját, anyját, gyermekét és azt mondja neki: én bízom benned, meg tudod csinálni.” Az előadó végül elcsukló hangon olvasta fel horvát édesanyja székelyeknek szóló üzenetét: „Én nem vagyok politikus, és ez nem egy politikai üzenet, hanem egy kisebbségben élő édesanya üzenete. Én tudom, hogyan kell megküzdeni a megmaradásért, ezért azt kívánom azoknak, akikről olyan sokat meséltél nekem, hogy ha szeretnék az autonómiát maguknak, a Jóisten adja meg nekik.”

Nagy B. Sándor