„Közhírré tétetik: Mindenki a kutya likát a kapu alatt tömje bé!” – jut eszembe a falu dobosával kihirdettetett rendelkezés, miközben régi képeket nézegetek az erdélyi, havasalföldi, moldvai falvakról. Szinte minden harmadikon pásztorok és juhnyájak láthatók. Ezekhez „csatolt áru” a juhászkutya. Mioritikus romantika...
Van egyfajta biciklis, aki utazik, de nem turista. Minden krajcárt a fogához ver, mert minél kevesebbet költ, annál tovább jut. Nyitott az új dolgokra, a világ felfedezetlen helyeit keresi, szeret új emberekkel találkozni, és némelyiket a helyi kultúra is érdekli. És mindent megoszt a világhálón: az élményt és a tapasztalatot is. Egyfajta munkát is végez: reklámozza a szerelését, képeslapokat küld egzotikus tájakról azoknak, akik ezt megfizetik, és aki népszerűvé válik, szponzorpénzt is kaphat. Ezek az utazók ontják magukból az úti beszámolókat és fényképeket. Aki nem fogyasztóként érkezik, átfogóbb képet tud adni egy országról, mint bárki más. És errefelé mit lát?
Szeretem a kutyákat, az enyém családtag volt. Ugyanakkor rettenetesen félek tőlük. Eddig ugyanannyiszor találkoztam medvével, mint amennyi komoly kutyatámadással: négyszer-ötször. A medve megnézett és elcammogott vagy elcsörtetett. A kutyák viszont falkában rám vetették magukat. A mai napig sem tudom, hogy úsztam meg. Több kisebb, pár kutyás affért is átéltem már. Ilyenkor, úgy gondolom, a kutyák teszik a dolgukat... Egy nagyjából 200 km-es biciklis körutazásomon átlag 14–15 gazdátlan vagy kapu alól kiugró kutya támad rám. Sokszor nem a mezőn, hanem a falvakban elhagyatott gyár vagy téesz udvarából tódulnak ki. Ilyen kíséretbe futott bele az egyik világutazó Zernyest után. Rátámadtak, beleakaszkodtak bicikliszsákjába, a 300 eurós táskának annyi. Tizenöt éve utazik, másodszor fordult elő vele ilyesmi. Azelőtt pár kilométerrel prostituáltakat látott az út szélén, szekeres cigányokat is fényképezett. Megvan már az imidzs? Máris amolyan harmadik világbeli kinézete van a dolognak. Egy ilyen túrabiciklisnek húsz-harmincezer követője van az interneten. Több mint húsz országban szerveznek tíz-húszfős bringás csapatokat ezek az emberek, helyi túravezetővel. Ami már bizonyosan pénzt hoz a konyhára – a világutazónak és a helyi vállalkozóknak is. De hogyan szervezz unatkozó holland, dán, amerikai kerékpárosoknak 8–9 napos biciklitúrát olyan vidékeken, ahol a fő- és mellékutakon leszednek a bicikliről a kutyák? Az önkényesen közlekedő gépjárművekről nem is beszélek most.
Zöld utak? Próbálta már valaki őket egyedül biciklivel? Amikor már a juhokat kiengedték a legelőre? Persze egyszer-kétszer elmegy kalandnak. Főleg, ha szerencséje is van az embernek.
Bicikliztem Angliában. Az utca szélén kocogók, kutyasétáltatók, és rengeteg nyuszi. Sehol egy gazdátlan eb. Izraelben csak macskákat láttam.
Valamit nem lehetne tenni? Néhol száz juhra egy kutya vigyáz, máshol tíz. Van, ahol a kutyát a kapu előtt szabadon hagyják. Vannak, akik etetik a gazdátlan ebeket, így azok szaporodnak elhagyatott helyeken, és egy közös bennük: mind allergiásak a biciklisekre. Nem új keletű gond ez, de valami megoldást kellene rá találni. Persze nemcsak a bicikliseknek: a bakancsos természetjárók is mesélhetnének kutyakalandjaikról...
TOMPA ERNŐ, Sepsiszentgyörgy
